„Lánczi András, a Corvinus Egyetem rektora következetes ember. A politika iránt érdeklődők már álmukból ébresztve is szó szerint citálják 2015. decemberi nyilatkozatát, amely szerint »amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája«. Következetességének bizonyítéka, hogy legutóbb a március 25-i nyilatkozatában (mandiner.hu) erősítette meg az immár klasszikus fenti állítást azzal, hogy amit sokan korrupciónak tartanak, az a közvagyon »nemzeti érdekeket szem előtt tartó racionális újraelosztása«.
Hogy ez mit is jelent, azt mindannyian észleljük: a klientúrát képező baráti-rokoni kör (röviden: NER-oligarchia) mértéktelen gazdagítását közpénzből finanszírozott túlárazott megbízások, közvetlen támogatások (pl. szállodaépítés és felújítás) vagy csalárd üzletek (pl. Mátrai Erőmű) által, a Fidesznek kedves egyházak, sportberuházások aránytalan támogatását a közjót szolgáló egészségügy, oktatás és szociális kiadások rovására, a pártos kultúrharc finanszírozását, az önkormányzatok lehetőségeinek csorbítását és legújabban a közvagyon közérdekűnek mondott baráti közalapítványokba mentését, ezen belül a felsőoktatás megszállását. Ezt a játékot ezermilliárdokban játsszák, és aki kegyvesztett lesz, az kipontozódik (pl. Simicska, Spéder). Lánczi szerint minderre az 1946 utáni államosítás és az 1990 utáni zavaros privatizáció szolgáltatott alapot.
A fentiek eszmei alapjául a »nemzeti tőkésosztály« megteremtése és a »nemzettudat« Fidesz szerint helyes irányú átformálása szolgál. Az előbbivel bizonyos keretek között még egyet is érthetnénk, ha az piackonform módon, azaz egyenlő esélyeket kínálva történne. De persze nem így van: »nemzeti tőkés« csak abból lehet, aki »felcsúti Zuckerberg«, »kötélbarát«, rokon, de legalábbis bejáratos a stadion VIP-páholyába vagy más módon bizonyította hűségét a Fideszhez és annak első emberéhez.
Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy egyszer egy választás eredményeként vége szakad a Fidesz uralmának. Lánczi András logikáját követve akkor megkezdődhet a közvagyon újabb »racionális újraelosztása« – persze másként definiált nemzeti érdekek mentén. És ha ez így megy a továbbiakban is minden politikai irányváltást követően, akkor Isten irgalmazzon szegény hazánknak. Az utolsónak csak a villany lekapcsolása marad. Ilyenkor irigykedem igazán az olyan nálunk szerencsésebb nyugati vagy akár balti országokra, ahol ez a fajta »racionális újraelosztása« elképzelhetetlen. Egy demokratikus(abb) berendezkedésű ország, ahol esetleg sűrű kormányváltások színesítik a mindennapokat, ebbe már rég tönkrement volna.”