„Nézem a megsárgult fotót, a kissé megtört, szomorú, a kommunista hatalommal mégis dacosan farkasszemet néző fiatal arcot. Épp annyi idős, mint a lányom. Tizennyolc. Furcsa, de bizonyos történelmi korok valahogy jobban megpróbálják az embert, s így lesznek szinte még gyerekekből agg hősök, évszázadnyi terheket cipelt, történelmi karakterek...
Mansfeld Péter is ilyen alakja a XX. századnak. Amikor minden év októberében a gyerekeinkkel - karon ülő koruk óta - elmegyünk a 301-es parcellába gyertyát gyújtani, az utolsó mécsesek és virágok mindig Tóth Ilonka és Mansfeld Péter sírhantjára kerülnek. Nem véletlenül. Az ifjú életek tragikus elmúlásánál ugyanis nincs megindítóbb...
Mansfeld Péter - ha ma köztünk élne - huncut szemű, igazi hazafi volna, 80 évesen is sármos, tántoríthatatlanul magyar. Legalábbis én így képzelem...
Mai születésnapján a Szabadság tér ’56 című kötet lapjain megjelent sorokkal emlékezünk rá. Mansfeld László így idézte fel testvére, Péter alakját:
»A bátyám, Péter egy segítőkész, vállalkozó szellemű gyerek volt. Elindult, hogy a Széna téri piacról élelmet hozzon a lakóknak, meg természetesen nekünk is. Odakeveredett valahogy Szabó bácsi közelébe, de azt mondták neki a forradalmárok, hogy nagyon fiatal, menjen haza, varrasson anyukájával egy nemzetőr karszalagot és akkor kap egy igazolványt. Így is történt. Édesanyám megvarrta, Péter büszkén viselte a nemzeti színű karszalagot. Állandóan kapuszolgálatra osztották be, de ez neki kevés volt, ő harcolni akart. Én úgy gondolom, hogy meg akarta bosszulni a nagypapát, aki meghalt a harcokban.«
Amikor Szabó bácsi meglátta, hogy Péter fegyvert kér, homlokon csókolta és azt mondta neki: »lyen fiatalemberek, ilyen fiúk kellenek nekünk, a fiammá fogadlak! Megcsókolta és feleskette Pétert a forradalomra. Édesanyám úgy nevelt minket, hogy a szónak legyen értelme, legyen tartalma, és amire egyszer megesküdtünk, azt tartsuk is be. Hazafiasságra nevelt bennünket. Péter ezt az utolsó pillanatig, amíg meg nem halt, be is tartotta.