Így öli meg a magyarokat a kormány cenzúrája

„A dilemma tehát így foglalható össze: ha megszűnne a cenzúra, a nép szembesülne a helyzet súlyosságával, emiatt mindenki regisztrálna oltásra, ezért hamarabb lenne vége ennek a rémségnek. Ha marad a cenzúra, akkor talán megúszható a felelősségre vonás az egész elrontott járványkezelés, de főleg az egészségügy tíz éven át tartó elhanyagolása miatt.
Melyiket választja az államférfi?

A választ tudjuk, az állami propaganda változatlanul azt sulykolja, hogy minden a legnagyobb rendben van, az egészségügyi rendszer nincs túlterhelve, flottul megy az ellátás, még azok sem hiányoznak a betegágyak mellől, akiket a járvány belobbanásánál üldöztek el a legalkalmatlanabb pillanatban áterőszakolt új munkaszerződéssel. No problem, a magyar egészségügyben akkora a munkaerő-felesleg, hogy átcsoportosítással fennakadás nélkül kezelhető ötezer fő kiesése. Legalábbis ezt mondják. Persze mintegy 20 ezer elvesztett élettel ezelőtt azt is mondták, hogy mindenkit meg fognak gyógyítani, aki elkapja ezt a betegséget.

Noha az elhallgatásra és a folyamatos diadaljelentésre épülő taktika eddig jól működött, a cenzúra falának apró résein szivárognak ki a hírek, és azok szörnyű körülményekről árulkodnak.

Kinek higgyen ilyenkor a nép: a kormánynak vagy a kórházakból kicsempészett beszámolóknak?
A miniszterelnöknek, akinek a számokhoz, az őszinteséghez, a pontos adatközléshez fűződő viszonyát az jellemzi a leginkább, hogy 11 év kormányzás után nulla forintos megtakarítást ír be a vagyonnyilatkozatába, vagy annak a rezidensnek, aki megrendülten ecseteli a közösségi oldalon az általa megtapasztalt tragikus körülményeket. Egyedül a kórházi orvosoktól tudhatnánk meg, hogy mi az igazság, ők azonban hallgatnak.

Miért nem állnak a nyilvánosság elé? Itt jön a képbe Hrutka János.”