Ha nincs híd, nincs haza

„Jó és rossz időkben, demokráciában és diktatúrában mindig ugyanazt az üzenetet hordozta március tizenötödike: rabok tovább nem leszünk! Akkor, negyvennyolc idusán egyetlen nap alatt óriássá nőtt a nemzet. 1848 büszkeségünk, kapaszkodónk, amiből soha nem engedünk! Örökre érvényes a Nemzeti dal refrénje.

Ki ne ismerné a lázas Pest-Buda forradalmi napirendjét negyven­nyolc március idusán? Pilvax, Nemzeti dal, Tizenkét pont, Landerer–Heckenast Nyomda, Nemzeti Múzeum, Petőfi, Jókai, Táncsics – legendává lett helyszínek, hősök. Mikszáth Kálmánnál érzékletesebben még senki sem írta le a Landerer-nyomda előtti képet, a cenzúra halálát. »Irinyi azon nedvesen kikapta a gép hengerei közül az első példányt s rohant vele a néphez, ki az utcára. Egyik kezében óráját tartván, másikban a nyomtatványt lobogtatva messze dörgő hangon kiáltá: – Március tizenötödike délelőtt féltizenkettő nagy időszak a magyarok történetében. Íme, itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. […] De már ez előtt a szentség előtt, e kis darabka sustorgó papír előtt még a kalapokat is levette a közönség s fedetlen fejjel állt ott az esőben, mintha imádkoznék.«

A nagy nap estéjén, „a közönség kívánatára meghirdettetett” Bánk bán előadásának végén az addigra már megzenésített (!) Nemzeti dal refrénjét a közönség felállva, mennydörögve szavalta: »Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!«

»Tizenkét pont – Mit kíván a magyar nemzet.« Alatta: »Legyen béke, szabadság és egyetértés«. Ez volt a forradalom tartóoszlopa. Vágyott akarat, hogy a hétköznapok fölött legyen egy közös, nemzeti cél, mely összetart mindnyájunkat. Szabó Dezsővel szólva: »Minden magyar felelős minden magyarért!« (Csöppet mi is belekerültünk a történelembe: lapunk főcímét – Magyar Nemzet – máig büszkén ugyanabból a betűtípusból nyomtatjuk, mint a legendás Tizenkét pontot.)

Megírni, elszavalni a Nemzeti dalt, megszerkeszteni, kinyomtatni a Tizenkét pontot »csupán« a dolgok eleje volt. Megzabolázni, alkalmas utat szabni a begyújtott vágyaknak, az lett az igazi kihívás. Hiszen csak így szavalható hitelesen a költemény a Nemzeti ­Múzeum lépcsőjén: »Rabok tovább nem leszünk!«

Petőfi továbbment. Féltve a forradalom parazsát, írja is majd – írja? kiáltja! – förgeteges szenvedéllyel: »Kaszálhatd a fűt világ­-végeig, / Holnap kinő az, ha ma lenyesik. / Tördelheted le a fa lombjait, / Idő jártával ujra kivirít«.

Vajh mit szólna most, ha végignézne az elszaladt „gyomlálatlan« emberöltőkön? Hogy sorsfordulóink rendre megtorpantak már a szelíd nyesésnél. Mert túl gyorsan felejtünk, és túl korán megbocsátunk. Ha nem túlerő győz le, kaméleonok csalnak lépre, magunk hívjuk vissza megnyomorítóinkat. Ki érti ezt?

Bár a közös megemlékezések az idén elmaradnak, a nagy napot, mint 173 esztendeje minden évben, most is megünnepeljük a szívünkben.”