Éberség!

Szótlanul kanalazzák a levest, apa és fia. Az apró konyhaasztal viaszosvászon terítőjén kövér levescseppek jelzik, merre lengett a kanál szélén a cérnametélt, színes fóliás poharakban megfáradt szódavizek rezegnek csendesen.

Az öreg görnyedten a tányérra mered, alkalmanként letörli szalvétával sárgásősz bajszáról a levest, rutinosan igazgatja le-lecsúszó szemüvegét vissza az orrnyergére. A fiú némán kanalaz, balkezében mobil, ütemesen simogatja a kijelzőt. Hüvelykujja szorgosan siklik lentről felfelé; néha megáll, ilyenkor gazdája felszusszan, mintha egy olyan viccet olvasna, ami nem olyan rossz, de egy amolyan igazi horkantást azért már nem érne meg. Aztán pörgeti tovább tovább a következő megállóig. Most szokatlanul sokáig időz egy képen, végül odatartja az öreg elé a telefont.

Az apa megigazgatja vastag csontkeretes szemüvegét, hunyorítva nézi a kijelzőt, közben kanalával halkan kétfelé koppant egy nagyobb darab sárgarépát.

 – Mindent megtesz, hogy eladja nekünk ezt a kínai fost! – rötyög a fiú.

 – Na és te honnan tudod, hogy tényleg azt kapta? – kérdez vissza az öreg – Mert ott van a dobozon? A izé, a Gyurcsány is megmondta, hogy csak EU-s vakcinával szabad oltani. Jól mondta!

 – Tökmindegy, fater, egyik se jó szarra se, meg most mi ellen? Csak arra kell, hogy a gyártók meg a kormány lehúzzák az embereket. Pénz.

– Nana! – az öreg tudálékosan babrál szemüvegével, és kioktatóan a fiúra néz – Nem mind egyforma! Az uniósba talán nem teszik bele a chipet, ezt is olvastam! – büszke, hogy ő is hozzátesz valamit a közös tudáshoz –

A fiú némán bólint. Eltolja magától az üres tányért, elfojtott hangon böffent egyet, mintha csak felkészülne a vitára, ami nem is vita lesz, csak egy annak álcázott licit. Közben valójában mindketten kicsit élvezik, hogy a járványhelyzet összehozta őket, de egyikük sem önti gondolatba sem, nemhogy szavakba – anyád hogy van, fiam? Megvan, apa – ezzel letudják a családi kötelezettségeket.

Amíg nem jelentett halálos veszélyt találkozniuk, a fiú félévente, ha ellátogatott haza, de most, hogy a harmadik hullám kezd átcsapni az ország feje fölött, minden vasárnap délben itt áztatja a fater gyógyerejű húslevesébe borostás, másnapos elméjét, miután hajnalban hazabotorkált valamelyik haverjától vagy nőjétől, vagy kiknél bekkelheti ki az éjszakát hajnali ötig – az öreg tekintete a rosszallás és a büszkeség egyvelegével pihen meg kisfián, aki az elmúlt húsz évben akkorára gyúrta magát, hogy ahányszor megmozdul a kis asztalnál, az apja reflexből kap a bútor lapja után, hogy ne kerüljön le róla minden a földre egy óvatlan mozdulattól.

 – Marhaság – szögezi le a fiú tömören – nincs szükségük chipre, ez álhír, fake news, fater. Hát itt az ötgé! Minden egyes gondolatodat uralni fogják, mi a francnak nekik mikrochippel szurkálni. A vakcina csak lehúzás az adónkból, azt csá.

Az öreg tűnődve elhallgat, és kezdetét veszi a vasárnapi rituálé: a fiú ilyenkor szabályos kiselőadást is tart apjának, jellemzően ugyanannak az egy vagy két újságnak a cikkeit olvasva-kommentálva. Most is repkednek a megszakértők nevei – Hadházy Ákos, Komáromi Zoltán, Lenkei Gábor, effélék –, a fiú éleslátással, pillanatok alatt illeszti be az új elemeket a kirakósba. Az ő vére, na. Okos. 

– Szóval, fater, nem baj, hogy nem lett több vakcina, rohadjon rájuk az összes, ami van. Placebó, sok pénzért – a fiatal belemelegszik

láttam már egy cikket ezerkilencszázhetvenből, vagy mikorból, ott le van írva, hogy akkor már volt covid, szerinted nem ugyanarra megy ki a játék most is? A lóvéról szól minden, most vásárolják fel a maradék országot, amíg le van zárva. Meg a kontrollról. Ha felveszed a maszkot, nyertek. Ha azt mondják, ugorj a kútba, beugrasz?

– Igen, az a Gődény is megmondta. A doktor – kapaszkodik bele a kócos gondolatfonalba az apa.

– …márpedig bele fogsz ugrani. Beprogramolják az agyad, egerekkel már működik, akkor emberekkel is fog! Így kiadják a parancsot, te meg ikszelsz a fülkében, mint a birka – így a fiú, aki közben türelmetlen pillantásokat vet a tűzhelyre, mert nem látta jól, mi lesz a második. Az öreg fejében gondolatok kavarognak, majd nehézkesen feláll az asztaltól.

 – Várj csak, fiam, gyere csak!

– Hova? Mi van, fater?

– Csak ide, na. A kamrához. – a fiatalember kelletlenül feltápászkodik, követi apját a kis lakáson át a bejárat melletti helyiségig.

– Van itt valami, amit neked szeretnék adni. Na. – Az öreg régi, csorbafülű lábasokat emel ki a polcokról, kicsi a kamra, kiadogatja a fiának, aki bosszúsan pakolja őket egymás hegyére-hátára az előszobában a járólapra.

– Na mi lesz, jön a családi arany? – kérdezi a fiú, csak félig viccesen, inkább unottan az egyre bizarrabb edénycsörömpölés közben. 

– Ne türelmetlenkedjél már! Mindjárt megvan – Az öreg végre megtalálja, amit keresett: egy jókora, henger alakú fém süteményes doboz az, akkora, mint egy nagyobb fazék. Tetején kicsit már ráragacsosodott porréteggel. Megtörölgeti, de a kosz makacs, így abbahagyja, inkább elkezdi felfeszegetni a tetejét.

– Ezt még a nagyapád viselte, ő aztán mindenre fel volt készülve – mondja fiának, aki a nagyi emléke tiszteletére egy fél percre leparancsolja a flegma félmosolyt az arcáról. – A háborúban? – kérdezi. Nem jön le a doboz teteje, az öreg fia cipónyi kezeire bízza.– Dehogy a háborúban! – csattan fel az apja – Nyolcvankettőben, amikor megjöttek a parabolaantennák az utcába!

Végre a fiú kezében felpattan az odarozsdállt fémtető, és a doboz alján felcsillan valami. A fiú kiemeli: