Demeter Szilárd koncepcionális tévedései

„Demeter Szilárd, a magyar kultúrpolitika hangadója a Mandiner oldalán hosszas cikket írt, melyben ismerteti elképzeléseit/programját, benne különösen nagy terjedelemben a magyar könyvkiadás megújítására vonatkozóan. Mint a konzervatív oldal immár komoly múlttal rendelkező könyvkiadói, az elmúlt 11 évben természetesen egyáltalán nem vártuk el, hogy velünk bárki bármiről konzultáljon a konzervatív kultúrpolitika részéről, szakmai kérdésekről pedig végképp nem. Így a néhány éve kinevezett Demeter Szilárdtól sem vettük rossz néven a „mellőzést”, és a most lefektetett szakmai koncepciójához sem szóltunk volna hozzá, ha az nem egy lelkes műkedvelő kevéssé átgondolt próbálkozását tükrözné, ami sajnos inkább romboló, mint építő elképzeléseket tartalmaz. Igaz, az elmúlt 11 év után már nem nagyon van mit rombolni, hiszen ez a terület olyan, mint a régi zsidó viccben Kohn bácsi beteg libáinak esete a bölcs rabbival: az állatok mind megdöglöttek, pedig a rabbinak még annyi jó ötlete lett volna a meggyógyításukra. 

Nem a teljesség igényével ugyan, de néhány pontban nézzük D. Sz. szakmai koncepcióját:

1. „Létrehozunk egy könyvközpontot, amely az Országos Széchényi Könyvtárral (OSZK) szoros együttműködésben a magyar könyvkultúra jobbítását célozza. Ennek is többes cél- és feladatrendszere van. Könyvszakmai képzéseket támogatunk, mert a magyar kiadók szükségét látják ennek.”

Nos, az OSZK több mindenre alkalmas lehet, de hogy piaci környezetben működő cégek „jobbításában” közreműködjön, arra semmiképpen. Aki legalább öt percet beszélt már egyetlen könyvtárossal is, netán körbenézett egy könyvtárban, az tudja, miről van szó. Nevezetesen: attól, hogy egy könyvtárban is könyvek vannak, az ott dolgozók még nem értenek feltétlenül az előállításához. Ez nagyjából olyan, mintha egy szupermarket zöldségosztályának eladója „jobbítaná” az őstermelőt, vagy a biokertész módszerét.

Könyvszakmai képzésekre meg, köszönjük, de - álláspontunk szerint - nincs szükség. A kiadóknál elég szellemi tőke halmozódott fel, az ország tele van fiatal és kevésbé ifjú tehetségekkel. Ezeknek a javaslatoknak semmilyen más célja nincsen, mint az, hogy a sok „tanácsadó” még egy bőrt lehúzzon az államról, amihez pedig lehet újabb bürokráciát építeni központtal, milliárdos költségvetéssel, titkárnővel meg hivatali autóval.

2. „Szeretnénk egy olyan pályázatot, aminek keretében főként fiatal tudósok tudományos ismeretterjesztő művek megírására kapnak ösztöndíjat.”

Ez remek új ötletnek hangzik, csakhogy eddig is voltak ilyenek (pl. NKA), a kérdés már csak az: ki fog dönteni? Az eddigi tapasztalatok alapján garantálni lehet, ennél is teljesen mindegy, hogy most vagy a jövőben milyen kormány lesz hatalmon.

3. „Tovább erősítenénk a magyar gyerek- és ifjúsági irodalmat”.

Tovább? Eddig erősítette bárki? Leszámítva a balliberális oldal hálózatának támogatását? De arra mindig ráfér egy kis erősítés. 

4. Néhány további jámbor óhaj: „Támogatjuk a hangoskönyvek gyártását is” – „Újragondoljuk a közkönyvtárak funkcióit”, „Folyóirataink szellemi műhelyek – arra találtunk ki kormányprogramot, hogy kiszabadítsuk ezt a szellemet”.

Rokonszenves, kedves gondolatok Demeter Szilárdtól. Alaposabb megfontolás után viszont csak egy szimpla közhelygyűjtemény. (Azért az Ezeregyéjszakát érdemes lenne tanulmányozni, mielőtt ebbe a szellem-dologba nagyon belelovaljuk magunkat…)

5. „Elviekben már sikerült összefésülni a tartalomipari fejlesztéseket a közgyűjteményi digitalizálási stratégiával. Az OSZK-ban közel vagyunk egy olyan keretrendszer véglegesítéséhez, amely lehetővé teszi a kulturális adatvagyonra épülő gyors, felhasználóbarát fejlesztéseket. A nemzeti névtér élesítésre kész.”

Ezt annyira azért nem sikerült megértenünk, különös tekintettel a „névtér”-re. (Lehet, hogy „névtár”, csak elírták, de az sem javít sokat rajta.)

Ezt meg, bocsánat, de kellemetlen és kínos leírni is, főleg akkor, amikor az OSZK digitalizálása gyerekcipőben jár. A periodikáknál ugyan olyan hézagpótló kiadványok már szerepelnek, mint a „Budafok-tétényi lapok” 1909-10-es évfolyama, vagy az Anarcsi hírmondó 2011-től, de valamirevaló folyóirat internetes adatbázis csak egy kisebb magyar magáncégnél van, és mindenki azt használja. Aki pedig régi magyar kiadványokat (pl. reformkortól visszafelé) keres a neten, az német és amerikai adatbázisokban fogja megtalálni 99%-os valószínűséggel, és azon a maradék 1%-on is osztozik az OSZK másokkal. 

Pedig ennél egyszerűbb dolog a világon nincs. Hadd adjunk ingyenesen egy gyakorlati jó tanácsot: nem koncepciókat kell gyártani és újabb sok millió állami pénzt lenyúlni, hanem vásárolni kell 10-20 szkennert és odaállítani 3 műszakban annyi embert, amennyi szükséges. Egy másodikos gimnazista informatikai tudása bőven elegendő hozzá. A siker pedig látványos lesz!

És ha már ennyire belejöttünk az önzetlenségbe, itt is tegyük hozzá azt, amit már jobbító szándékkal sok helyen leírtunk, elmondtunk a magyar könyvkiadással/könyvszakmával kapcsolatos tennivalókról:

1. A könyvterjesztést decentralizálni kell. Jelenleg két cég uralja a könyvterjesztés hozzávetőleg 80-90 %-át. Ezek nagyvállalatok, az őrájuk jellemző viselkedésmóddal, ergo nem bírálni kell őket, meg könyörögni nekik, hanem megfelelő piaci környezetet teremteni. Gondoljunk már bele, milyen lenne, ha mondjuk összesen két szereplő uralná a gépkocsipiacot? Vagy a kozmetikumok kereskedelmét? Mert hogy a könyvkiadó addig él, ameddig el tudja adni a könyveit. A mai magyar könyvkiadók viszont olyan kiszolgáltatott helyzetben vannak, (pl. 50-60%-os árrés, azaz ennyi marad a terjesztőnél!!! Több, mint magánál a kiadónál…) hogy azt példaként tanítani lehetne bármely trösztellenes tanfolyamon. És ha már itt tartunk: utólag is szeretnénk gratulálni a Gazdasági Versenyhivatalnak, amiért néhány éve engedélyezte, hogy a Libri felvásárolja a Bookline-t! Rengeteg fránya versenyt küszöböltek ki ezzel, ami máris indokolja a hivatal elnevezését.

2. El kellene felejteni államigazgatási szinten, hogy a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) a magyar könyvszakma reprezentánsa. Olyan ez, mint a „Bárányok és a farkasok érdekvédelmi szervezete” – benne két nagy könyvterjesztővel, akik mellényzsebből vesznek meg bármely könyvkiadót (vettek is jó párat), és egyértelműen a monopolisztikus könyvkereskedelem érdekeit képviselik.

3. Létre kell hozni a jobboldali kultúra működőképes hálózatát: ahol a konzervatív sajtó összehangolt módon, hatékonyan és aktívan részt vesz a konzervatív kiadók munkájában azzal, hogy érdemi teret ad tevékenységük megismertetésével kapcsolatban, nem pedig főleg a trendi ballib-alkotásokat reklámozzák. Persze ott jöhet ez számításba, ahol egyáltalán van az elektronikus és nyomtatott sajtónak élő kapcsolata a konzervatív könyvkiadással. Mert lehet úgy gondolkodni, hogy egy TV- vagy rádióműsor eljut háromszázezer emberhez, egy újságcikk harmincezerhez, egy könyv meg háromezerhez. De ez olyan, mintha nem töltünk olajat a kocsiba, mondván nem az hajtja a motort, hanem a benzin, elég is az bele.

4. „A kultúra felől nézve nem az az elsődleges kérdés, hogy ki alakít kormányt 2022-ben, hanem az, hogy lesz-e magyar kultúra 2222-ben. A kultúra tehát nem pártpolitikai, hanem nemzeti kérdés.” 

Filozófiai alapon megközelítve ez kissé aránytévesztés: magyar kultúra igenis van és lesz. Sok okos és önfeláldozó ember alkotja meg nap mint nap, aki magasról tesz az államra és a bürokratákra, a milliárdjaikkal együtt. És ez lesz holnap és holnapután is, 2022 és 2026 után és ad infinitum, amíg magyarul beszél bárki is. 

De hogy nem elsődleges kérdés, ki kormányozza az országot? Tényleg nem? Tényleg nem! Látjuk rengeteg kulturális ügy kapcsán, mennyire mindegy is, ki van kormányon, hiszen alig van olyan kulturális terület, ahol 11 év alatt komolyabb, áttörő sikert elért volna a konzervatív oldal. A könyvszakma pedig egész biztosan nem ilyen, ott mintha megállt volna az idő – mégpedig az oly sokak által visszavágyott SZDSZ-korszakban. Hiszen ha 11 évvel ezelőtt rájuk bízták volna ezt a területet, kb. hasonló eredmény született volna, mint ami mára megvalósult.

5. Ami meg a Demeter Szilárd bevezetőjében említett általános (kultúr)politikai megfogalmazást illeti, érdekes, hogy megint mi kezdjük az „árokbetemetés” utópisztikus mantráját hangoztatni, ami a valóságban úgy látszik, mintha a ballib oldal felé lenne egy felszólítás, egyenesen a Gyalog-galoppból: „Jól van, egyezzünk ki döntetlenben!”

A közzétett nagyívű koncepcióról egyértelműen ki lehet mondani, hogy az  egy frázisoktól hemzsegő világmegváltó kulturális tervrendszer, amely önmagában nagyon ingatag lábakon áll, következetlen, esetleges véghatásában konzerválja a ballib oldal kulturális hegemóniáját, és fantazmagória abban az értelemben is, hogy hiányzik a működtetéséhez szükséges szellemi háttér a konzervatív oldalon. Ebből sajnos az is következik, hogy a jobboldali kormányzat idején – hatalmas költségvetési pénzekből - létrehozott szuperstruktúrák csak arra lesznek jók, hogy egy esetleges kormányváltás után minden a ballib ölébe hulljon.

Az egész koncepció alapján sajnos az látszik, hogy Demeter Szilárd viszonya a magyar kultúrához olyan, mint egy csónakosé a Széchenyi híd alatt a Dunán, aki azt hiszi magáról, hogy ő irányíthatja folyamot – pedig legfeljebb a hullámokat lovagolja meg.”

Grób László                                        Szakács Árpád
     Attraktor Kiadó                                 Kárpátia Stúdió Kiadó
     ügyvezető                                       ügyvezető igazgató