A kultúra felől nézve az elsődleges kérdés, hogy lesz-e magyar kultúra 2222-ben. Jövőt kell nyernünk. Nagy munka vár ránk.
A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, könnyűzenéért felelős miniszteri biztos
Reményeim szerint egy világjárvány utolsó szakaszában írom ezeket a sorokat. Ebben a világjárványban nem az a leginkább elgondolkodtató, hogy mi okozta, hanem az, hogy egyáltalán bekövetkezett.
Tudtuk, hogy ilyen már volt – és most már az is kiderült, hogy dőreség volt abban a hitben ringatni magunkat, hogy magunk mögött hagytuk az ilyen jellegű válsághelyzeteket. Amiből viszont az következik, hogy ilyen még lehet, és minden valószínűség szerint lesz is.
A pandémiás időszak – természetét tekintve – hasonló a forradalmakhoz: amíg tart, addig történelmen kívüli időnek éljük meg, miközben az ekkor elinduló változások meghatározhatják a történelem további irányát és menetét.
Nem tehetünk úgy, mintha az elmúlt egy év csupán egy véletlenszerű kisiklás lett volna. Nem tudunk visszatérni a korábbi életünkhöz. Ugyanakkor – ugyancsak történelmi tapasztalat – nem kezdhetünk tiszta lappal sem, mivelhogy nem létezik olyan. Próbálták már a múltat végképp eltörölni, nem lett jó vége.
Ezért kezdtünk el gondolkodni azon, hogy amikor újraindítjuk a kulturális életet, akkor ne csak a romokat takarítsuk el. Már az is hatalmas munkának ígérkezik, hogy megerősítsük a jót, kijavítsuk a rosszat – de mindez nem lesz elegendő ahhoz, hogy válságálló kulturális életet alakítsunk ki.
Mitől lesz valami válságálló? Leginkább attól, hogy nem kiszolgáltatott olyan erőknek, amelyek fölött csekély vagy egyáltalán nincs befolyásunk. Meg kell keresnünk azokat a belső erőforrásokat, amelyekkel mi rendelkezünk. Alkotó- és előadóművészből nincs hiány, vagyis kínálat volna. Akkor tehát a keresleti oldalt kell megerősítenünk, ami esetünkben azt jelenti, hogy a befogadói oldalon kellene a magyar kulturális termékek iránti igényt megerősíteni. És hogy túllépjünk a nyers közgazdaságtani logikán – mégiscsak kultúráról volna szó – mindehhez olyan közeget kell építenünk, ahol a kereslet és a kínálat nem csak találkozik, hanem kölcsönhatásba lép egymással, amelyben tehát az anyanyelvi kultúra fogyasztója legalább annyira fontos, mint a létrehozója.
Egészen hétköznapi válaszokat kell adnunk a globálisnak tekinthető problémákra is. A környezetkultúrából véve a példát: ha valóban aggódunk bolygónk állapotáért, akkor élővizeink partjáról összeszedni a szemetet jobb válasz, mint közösségi médiában dühös posztokban állást foglalni a brazíliai esőerdők felégetése miatt. Utóbbi a „jóemberség” érzetével tölthet el bennünket – de csak pótcselekvés marad, ha nem tesszük meg azt, amit mi is megtehetünk.
Ugyanez vonatkozik a szűkebb értelemben vett kulturális életünkre is. Kölcsey nem véletlenül nem az emberiség számára írt himnuszt. Szűk kétszáz esztendővel ezelőtt Mohács című esszéjében így foglalt állást: „Minden állat keres magának fekhelyet, minden madár fészket, hova nappali vergődése után nyúgodni visszatér: egyedül az emberen feküdnék-e a sors legterhesebb átka: vándornak lenni az egész bujdosó csillagon keresztül, s mindenütt lenni, hogy mindenütt idegen maradjon?... Isten egy szívnek egy lelket teremtett: így az embernek egy hazát. Semmisem lehet erős, semmisem nagy és következéseiben tiszteletreméltó, ami cél és határ nélkül szétfolyt, aminek nincs pontja, melybe összevonuljon, honnan elágazzék. Azért kell minden egyes embernek saját hazájáért munkálkodni, azért kell szerelme egész erejét hazájára függeszteni, azért kellett a legszebb, legrendkívülibb tetteknek csak ily szerelem kútfejéből származhatni. Egész világért, egész emberiségért halni: Azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért, halandó szív többet meg nem bír.”
És nem véletlenül idézzük meg az újraindítás kapcsán Kölcseyt, illetve rajta keresztül a magyar reformkor szellemiségét.
Nekünk most Kazinczyék intellektuális bátorságára van szükségünk. Arra a bátorságra, amikor a nyelvújítók úgy döntöttek, hogy anyanyelvükön veszik birtokba a világot. A mi szemszögünkből ez legalább olyan súlyú nézőpontváltás volt, mint a kopernikuszi fordulat.
A magyar reformkor azt mutatja meg, hogy ha fejben elsőkként gondolkodunk, és magyarul nézünk a világra, akkor képesek vagyunk világszínvonalú teljesítményre. Az ekkor intézményesült anyanyelvi kultúra aztán meg is tartott bennünket a vérzivataros XX. században. Kétszáz év alatt sem változtak a céljaink: „magabíró nemzetet” szeretnénk, mint Széchenyi. Nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni, ahogyan azt Kossuth megfogalmazta. És ma sokkal jobbak a körülmények. Nem adhatjuk alább, mint Petőfiék nemzedéke.
Kétszáz esztendővel ezelőtt azonban nemcsak a modern magyar nemzet született meg, hanem a modern román, szerb, szlovák stb. nemzetek is megfogalmazták saját kulturális identitásukat. Akkor éppen velünk szemben. A mostani globális helyzet viszont arra ébreszthet rá bennünket, hogy a kölcsönös tisztelet talaján, egymással párbeszédben nekünk együtt kell működnünk, hogy megerősítsük azt az európai vagy nyugati életformát, amelyet élünk, amelyben jó élni, és amelyet el is veszíthetünk.
A kultúra felől nézve nem az az elsődleges kérdés, hogy ki alakít kormányt 2022-ben, hanem az, hogy lesz-e magyar kultúra 2222-ben. A kultúra tehát nem pártpolitikai, hanem nemzeti kérdés.
Mindezt összeadva meggyőződésünk, hogy nem érdemes külön tömegkultúrában és külön magaskultúrában gondolkodni. Egy magyar kultúra van, amely termékeny párbeszédet folytat más kultúrákkal. Ez a magyar kultúra a mi immunrendszerünk. És ahhoz, hogy a magyar nemzeti kultúrát megerősítsük, néhány alapelvet rögzítettünk a magunk számára.
Egy: nem fogadjuk el a véleménymonopóliumokat. Senkinél nincs ott a bölcsek köve, vagyis nem lehet az abszolút igazság birtokosaként kinyilatkoztatni. Keresztény emberként tudjuk, hogy nem a tökéletes világot építjük, de azt is tudjuk, hogy az, hogy nem vagyunk tökéletesek, annak a lehetőségét tartja nyitva, hogy jobbá tegyük a világot.
Kettő: véleményünk szerint a támogatás, ösztöndíj nem alanyi jogon jár. Nem az a dolgunk, hogy az adóforintokat ilyen- vagy olyanoldali konjunktúralovagoknak adjuk, hanem a tehetséges magyarok számára kell lehetőségeket biztosítani.
Három:
Magát a fogalmat egyébként Illyés használta először 1942-ben a Magyar Csillag indulásának első évfordulójára írt cikkében, és ő még abban az értelemben, hogy a magyar irodalmi életnek egy szekértáborrá kell válnia. Érdemes hosszabban idézni: „Nincs minden irodalomnak irodalmon túli feladata. A mienknek van, mindig is volt. A magyar írónak és olvasónak igazából azért kell az irodalom alatti zajtól elzárkóznia, hogy teljesíteni tudja, ami az irodalom felett vár rá, a megvalósítandó eszmék világában. Az irodalom függetlenségére alakuló szekértábor, úgy lehet, egy nép szellemiségének védvára lesz, erre kell felkészülnünk. A magyarság most éli várakozásainak tán legsúlyosabb esztendeit. Ágazhatnak reménységek és bizodalmak erre és arra, de a magyar ma igazán arról ismerszik, hogy bizalma magában van. Aki túl sokat vár a külső erőktől, az a maga képességét gyöngélli, egy kicsit saját sorsát adja fel. Meg kell találnunk helyünket nagyon is Európában, de a magunk erejéből, amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk.”
Az erőt tettekben mérik. Ezért egy
Középtávú célunk a tágabban értelmezett Kelet-Közép-Európa egyfajta regionális központjaként a közép-európaiság gondolatának tartalommal való feltöltése. A kormány ezt elfogadta, és döntést hozott arról, hogy a Petőfi Irodalmi Ügynökség többletfeladatokat és ehhez mért többletforrásokat kapjon.
Az irodalmi ügynökség mellé felállítunk egy könnyűzenei központot, amely a tavaly napvilágot látott könnyűzenei stratégia megvalósításáért felel. Közösen
Emellett létrehozunk egy könyvközpontot, amely az Országos Széchényi Könyvtárral (OSZK) szoros együttműködésben a magyar könyvkultúra jobbítását célozza. Ennek is többes cél- és feladatrendszere van. Könyvszakmai képzéseket támogatunk, mert a magyar kiadók szükségét látják ennek. Nagyobb figyelmet fordítunk a magyar non-fiction könyvkiadásra. Ezen belül is szeretnénk egy olyan pályázatot, aminek keretében főként fiatal tudósok tudományos ismeretterjesztő művek megírására kapnak ösztöndíjat, hogy láthassuk, érthessük, hol tart ma a magyar és egyetemes tudomány.
Tovább erősítenénk a magyar gyerek- és ifjúsági irodalmat, hiszen olvasónak az embert kiskorában nyerjük meg. Támogatjuk a hangoskönyvek gyártását is, mert a kultúrafogyasztási szokásaink változnak, egyre inkább teret hódítanak az audiovizuális tartalmak. A Gutenberg-galaxis gyermekeiként erre nem lehet az a válaszunk, hogy föltesszük a kezünket. Sokkal értelmesebbnek tűnik, hogyha a kortárs formanyelven is azokat az értékeket mutatjuk meg, amelyeket fontosnak tartunk.
Újragondoljuk a közkönyvtárak funkcióit, a könyvtárszakma vezetőivel már dolgozunk az új koncepción. Folyóirataink szellemi műhelyek – arra találtunk ki kormányprogramot, hogy kiszabadítsuk ezt a szellemet. Ennek első pályázati kiírása nemsokára várható.
Elviekben már sikerült összefésülni a tartalomipari fejlesztéseket a közgyűjteményi digitalizálási stratégiával. Az OSZK-ban közel vagyunk egy olyan keretrendszer véglegesítéséhez, amely lehetővé teszi a kulturális adatvagyonra épülő gyors, felhasználóbarát fejlesztéseket. A nemzeti névtér élesítésre kész.
Irdatlan munka lesz, de elkezdődött a magyar popkulturális értéktár fejlesztése és feltöltése is annak érdekében, hogy a tömegkultúrát összekapcsoljuk a magaskultúrával – mert végső soron a kettő ugyanazt szolgálja: megtartani a magyarokat a saját életükben.
A kortárs művészetekre társművészetekként tekintünk. A kultúra eleven szövet. Akkor izgalmas igazán, ha a születendő művek is hatnak egymásra. Nem lehet, pontosabban nem szabad, mondjuk, a képzőművészetet, az irodalmat és a zenét külön, zárt rendszerekként kezelni.
A kultúra egyben közösségépítést is jelent. Ezért Budapesten, a nemzet fővárosában a következő öt évben egy
Mindemellett elkezdtük összenézni a Kárpát-medencei kulturális infrastruktúrát, számtalan egyeztetésen vagyunk túl. Olyan együttműködéseket segítünk elő, aminek eredményeképpen minél több, minél minőségibb kulturális tartalmat juttathatunk el lehetőleg minden magyarlakta településre.
Nagy munka vár ránk. A várható buktatókra vonatkozó legjobb taktikai tanácsot Széchenyitől kölcsönözzük: „Azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk.”
Hát lépcsőket építünk. Vagy ha már Széchenyi a példaadó, akkor reményeink szerint hidakat is.