1848 és a sajátos magyar észjárás

1848 március idusa úgy vonult be a históriába, és mind a mai napig úgy él a magyar nemzet lelkében, mint a forradalom, amely vér nélkül győzött. De nem csak, hogy győzött, hanem tisztán magyar utat, tisztán magyar észjárást követve győzött. A régi berendezkedés, a régi kormányzati rendszer, amelyet még jórészt Mária Terézia apja idejében (1723) alakítottak ki, a pesti események hatására pár óra leforgása alatt összeomlott, és úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Igen ismert dolog, hogy 1848 kora tavaszán forradalmi hullám söpört végig Európa egy részén, a nemzet akkori nagyjai, Kossuth, Széchenyi és a többiek persze felismerték az ebben rejlő lehetőséget, de mégsem a nemzetközi példát akarták másolni, nem a nyugati mintákat akarták szolgai módon a hazai valóságba átültetni.

Éppen fordítva, a korszak uralkodó szellemiségét, a liberalizmus elveit – amely akkoriban a nemzeti érdekek képviseletét tekintette küldetésének – az európai kultúrkörben egyedülálló ezeréves magyar alkotmányos hagyományokkal, a sajátos jogászi gondolkodással akarták összhangba hozni. Azzal az ezredéves örökséggel, amelynek – Babits Mihállyal szólva –

Sőt, Széchenyiék hazai mintára még Ausztriának is alkotmányos jogokat kívántak volna követelni: „Volna a monarchia másik részének képviseleti alkotmánya, nekünk pedig nem, mirajtunk lenne akkor a sor, hazánk belső idegeit szerinte alkalmazni. De mivel Austriának képviseleti alkotmánya nincs, sőt ilyesmiről szinte még sejdítése sincs, nekünk pedig hála az Egeknek, van, azért nem rajtunk áll az utánozás, hanem valóban mienk a szent kötelesség fenntartani azt, akár utánozhatunk, akár nem” – vetette papírra gondolatait Széchenyi gróf Hunnia című írásában.
 
Ezt a jogászi gondolkodást figyelhetjük meg egész történetünk során, a nemzet és annak politikai elitje mindig a törvényességhez és az alkotmányhoz, annak szelleméhez ragaszkodott. Szokták idézni Széchenyi grófot, aki a történeti alkotmányhoz a vérszerződést (884), az Aranybullát (1222), a koronázási esküt (1527) és a hitlevelet (1687) – amelyekben az uralkodó a alkotmányra tesz esküt, és a jogok megtartását ígéri –, a vallásszabadságot garantáló bécsi (1606) és linczi békét (1645) becikkelyező törvényeket, az Ausztria és a Magyar Királyság együttbirtoklását garantáló Pragmatica Sanctiót becikkelyező törvényt (1723), illetve a Magyarországnak belkormányzati szuverenitását tisztázó, a II. József bitorlását követően beiktatott közjogi cikkelyeket (1791) sorolta.

1848-ban a nemzet nem csupán a történeti alkotmánynak a kor igényeihez igazítását (közteherviselés átalakítása, polgári jogegyenlőség) kívánta, de a bécsi birodalmi kormányzat magyar érdekeket (például Erdélyt és a Partiumot Magyarországtól leválasztó évszázados politikája), és az alkotmányosságot sértő törvénytelenségeit (birodalmi kormányszervek folytonos beavatkozása a magyar belügyekbe, országgyűlések hosszú évekig való mellőzése, koncepciós perek, cenzúra) is fel akarta számolni. A magyar gondolkodástól távol állott mindaz, amit a franciák csináltak 1789-óta, a vérontás, a fosztogatás, a megtorlások, a felfordulás. Érthető, a franciáknál azt megelőzően soha nem létezett alkotmányosság, jogállam, hatalommegosztás pedig még csak hírből sem, ott mindent akkor kellett megalakítani a semmiből, ami nem ment könnyen.

Nálunk meg éppen fordítva,

amely a Szent Korona-tan és a hagyományok szerint kezdetektől fogva az országot- és a főhatalmat megtestesítő Szent Koronában öltött testet. Nálunk „a király a hatalmát nem saját eredeti jogán bírta, hanem a nemzettől nyert felhatalmazás alapján, ennélfogva hatalmának korlátáit nem önmaga szabta meg, hanem hatalma csak oly körre terjedt ki, a mily körét a hatalomnak a nemzet reá ruházta és oly módon kellett azt gyakorolnia, a hogy a nemzeti közakaraton épülő alkotmány azt gyakorolni engedte és rendelte” – tartotta a régi jogirodalom.
 
A reformkori elképzeléseknek ugyan lendületet adott az európai hullám (a híres tizenkét pont), de nálunk minden törvényes keretek között zajlott le, hiszen a rendi országgyűlés a következő hetekben sorra elfogadta a követeléseket, amelyeket a már megelőző évtizedekben (reformkor) is megfogalmaztak, és amelyeket V. Ferdinánd király (1835–1848) még áprilisban szentesített is. A rendi országból megszületett a polgári Magyarország, amely a Habsburg Monarchián belül visszanyerte korábbi, teljes belkormányzati önállóságát. Kossuth Lajos később maga is mondta, hogy „a program, melyet az 1847-48-i országgyűlésen keresztülvittünk, egyenesen azon reformmozgalom eredménye, mely már 1790 óta fennállott az országban: e program alapelvei nyilvánosan megvitattatnak éveken keresztül, évekkel a februári forradalom előtt, s mi ez izgató eredmény befolyása alatt semmit sem változtattunk programunkon”.

hiszen az áprilisi törvényeket az uralkodó mind aláírta, amelyek egyébként Habsburg István főherceget, az akkori nádort hatalmazták fel az államfői teendők ellátásával arra az esetre, ha az uralkodó nem tartózkodik az országban. Az összeütközés gyökere sokkal inkább a financiális dolgokban rejlett, Kossuth még a pesti forradalmat megelőző híres pozsonyi beszédében hosszasan értekezett az önálló magyar pénzügy jelentőségéről: „nekünk a magyar státusjövedelmek és státusszükségek számbavételét, az ország financiájának alkotmányos kezelés alá tételét, szóval önálló magyar fináncminisztériumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végetlen zavarokba bonyolíthatja, ha ellenben felelős fináncminisztériumunk lesz, a királyi szék díszéről, hazánk szükségeiről, kötelességeink teljesítéséről okszerű gazdálkodással gondolkodhatunk, s polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluktuációk ellen biztosságba helyezhetjük”.

Az Országgyűlés Kossuth Lajos kérésének eleget téve 48 nyarán megszavazta a kért pénzt – amely a fedezete lett a későbbi híres Kossuth-bankónak –, amely azonban a bécsi bankárok és nemzetközi pénzügyi körök érdekét alapvetően sérthette. Mivel Kossuthék nem engedtek a nemzetközi nyomásnak, és időközben a bécsi udvarban a törvényes magyar kormányzattal szembeni határozott fellépést követelők vették át az irányítást – az ősz folyamán osztrák földön háziőrizetbe vették István főherceg-nádort, magát az uralkodót, Ferdinánd császár-királyt pedig egyszerűen leváltották, és helyébe az érdekeiket feltétlenül kiszolgáló, a politikában még tapasztalatlan 18 éves Ferenc Józsefet ültették –, akik céljaik elérése érdekében minden eszközt megengedhetőnek tartottak. Az uralkodócsere alkotmányellenes volt, nem véletlen, hogy azt a kiegyezés (1867) során utólag cikkelyezi csak be az Országgyűlés. 

A bécsi udvarból a nemzetiségeket folyamatosan bujtogatták, bátorították, (már a bitorló II. József is próbálkozott korábban ezzel az eszközzel Erdélyben) majd 1848-49-ben megengedték, hogy erőszakkal támadjanak a nemzetre, majd egy idő után kifejezetten meg is parancsolták, hogy törjenek rá a törvényes pesti kormányra. A magyarság és a magyar vagyon Erdélyben az oláhok, délvidéken pedig főként a rácok fosztogatásának, gyilkosságainak, gyújtogatásainak esett áldozatul, sőt, a rácok és a horvátok később szabályos hadsereggel, fegyverrel fordultak szembe (pákozdi csata) a magyar forradalommal. Pedig a polgári átalakulás a hazai nemzetiségeknek – a polgári jogegyenlőség eszméje jegyében – a magyarságéval egyenlő jogokat biztosított, a forradalomban, és a későbbi szabadságharcban az ő jogaikat is védték.

a nemzetgyűlés Debrecenben 1849 tavaszán kimondta a trónfosztást és a függetlenséget: „Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdéllyel és hozzá tartozó minden részekkel és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai státusnak nyilváníttatik, s ezen egész státus területi egysége feloszthatatlannak s épsége sérthetetlennek kijelentetik”. 

Mint ismert, a szabadságharcot az osztrák császári erők nem voltak képesek leverni, ezért a birodalmi kormányzat külső segítséget vett igénybe, Paszkevics tábornok vezetésével a mintegy 200 ezres orosz cári sereg taposta el a szabadságharcot 1849 augusztusában, amit az osztrák megtorlás és a rémuralom követett. A birodalmi erők ugyan leverték a forradalom- és szabadságharcot, az államiságot is megszüntetve pedig Magyarországot újra felosztották, és azokat a Habsburg Monarchia többi tartományának szintjére süllyesztették le, de a magyar szabadságeszme és alkotmányos ellenállás, a sajátos jogi gondolkodás volt az, amelyet megtörni nem tudtak, amely végig kitartott, és amelynek alapján kedvező alkalommal (1867) a nemzetet újra fel lehetett emelni. Apponyi Albert gróf találóan fogalmazta meg jóval később, hogy „voltak nemzetünknek viharos és válságos időpontjai, midőn beözönlő ellenséges hadseregekkel, midőn leküzdhetetlennek látszó túlhatalmakkal szemben nem tudtunk mást […] szembehelyezni, mint a törvény szövegét, és a törvény szövege diadalmaskodott az anyagi erők sokaságával szemben, amelyek ellenünk sorakoztak”.

Fantasztikus dolog, hogy alig két évtizeddel a szabadságharc eltiprása után a magyarság Deák Ferenc vezetésével – a sajátos jogi észjárással – nemcsak, hogy a negyvennyolcas vívmányokat képes a kiegyezési tárgyalások során visszahozni, de még Ausztriából is alkotmányos államot csinálni, hiszen részben ehhez kötötték Deákék a kiegyezést a császárral, amely kondíció még a kiegyezési törvény szövegében is olvasható: „A másik alapföltétel az, hogy a teljes alkotmányosság Ő Felsége többi országaiban és tartományaiban életbe lépjen: mert Magyarország azon országoknak csak alkotmányos képviseletével léphet bármi közös viszonyokra nézve érintkezésbe”.

A dualizmus idején az ötvenedik évfordulóra

de nem a pesti forradalom, hanem az áprilisi törvények szentesítésének napját jelölve meg hivatalos ünnepként, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy a nemzet a törvényességet, a jogot, a rendet tiszteli: „A nemzet kegyelettel és hálás érzelemmel emlékezvén meg az ország történetében korszakot képező 1848. évi azon törvényhozási alkotásokról, melyekkel az alkotmányos jogok a nemzet minden osztályára kiterjesztettek, a képviseleti alapon nyugvó felelős kormányrendszer behozatott, a közteherviselés általánosittatott, a földbirtok felszabadittatott, a sajtószabadság, a jogegyenlőség s általában a politikai és polgári szabadság magasztos elvei érvényre jutottak: ezen alapvető törvények megalkotásának félszázados évfordulója alkalmából a törvényhozás ápril hava 11-ik napját, mint azt a napot, a melyen dicső emlékezetű V-ik Ferdinánd király az 1848-ik évi korszakot alkotó törvényeket szentesitette, nemzeti ünneppé nyilvánitja”.

A március 15. csak a világháborút követően lett a nemzeti ünnep napja.