Várom, hogy szabadabban tudjak beszélni

„Mennyire félted a szombathelyi színházat a jövőtől? Jó néhányan távoztak az utóbbi időben.

Nagyon. Az általános szakmai vélemény szerint egy színésznek 8-10 évente váltania kell, mert ennyi idő alatt kiürül és új impulzusokra van szüksége. Még a legendás kaposvári társulatot is sorban hagyták el a színészek, Koltai Robi, Pogány Judit, Básti Juli, Máté Gábor és én is.

Az olyan tehetséges színészeknek, mint Bányai Kelemen Barnának vagy a Sodró Elizának Budapesten a helye - megértem, ha elmentek Szombathelyről -, de a tömeges eltávozásoknak az az üzenete, hogy valami baj van. A 2017-es cirkusz után bizonytalan lett minden, de a legtöbb távozás 2020 nyarán volt, amikor a színészek már tudták, hogy csak januárig leszek, és mivel nem tudták, hogy mi következik, más helyet kerestek. Szerencsére közben érkeztek tehetséges fiatalok is. Nem tudom, és nem is akarok beleszólni, hogy mi történik a jövőben a Weöres Sándor Színházban, de ettől függetlenül aggódom és figyelemmel kísérem, hogy mi történik, elvégre mégiscsak édes gyermekemről van szó.

Tekintettel a jelenlegi társadalmi, politikai környezetre, aggódsz a magyar színházak jövője miatt?

Ha csak a tényeket nézzük, ép ésszel nem lehet magyarázatot találni arra, ami a színházak és a művészetek körül történik mostanában. Érdektelenséget és döbbenetet érzek egyszerre. Tényleg nem tudom, mit lehetne tenni, de azt tudom, hogy nem szeretnék most például egyetemista lenni. Azt látom, hogy a színészek többsége meg van riadva, nem tudják mikor és mit tudnak majd játszani; különösen a vidéki színházak vannak nehéz helyzetben. Engem viszont soha nem tudtak tűzbe hozni még azok az események sem, amelyek engem közvetlenül veszélyeztettek. Született optimista vagyok, aki mindig hitt abban, hogy a bajok legyőzhetők.

A művészeknek mindig is volt félnivalójuk a hatalomtól, de ha visszanézünk, azt látjuk, hogy a színház még a nagyon nehéz helyzetekben is élt és virágzott. Sőt, éppen a nyomás alatt merít magának energiát és mutat fel hihetetlen teljesítményeket, érezve a közönség erre való vágyát. Szóval nem kell aggódnunk, hogy elvérzik a színház, mert szükség van, hogy tükröt tartson. És minél nehezebb a helyzet, a művészek egyre inkább rá lesznek kényszerítve, hogy olyan dolgokat fogalmazzanak meg, amelyeket korábban nem.”