Tömeggyilkosok emlékezete

„Azt, hogy a magyar társadalom mennyire nem képes szembenézni XX. századi traumáival, a szülők és a nagyszülők rémtetteivel, félreérthetetlenül jelzik a Bauer Tamás és Pokorni Zoltán által generált közéleti konfliktusok. Bauer Tamás apja, Bauer Miklós az ÁVH rettegett alezredese és vallatótisztje volt, míg Pokorni Zoltán egy nyilas tömeggyilkos, Pokorni József unokája. A rendszerváltás után mindkét kifinomult értelmiségi politikusnak állt, hogy ősei örökségét továbbvigye, és a törzsi háború tisztjeként a hatalmi elitben maga is megváltsa a helyét. Intellektuális kvalitásaikkal, széles körű műveltségükkel és személyes sorsukkal aligha reprezentálják a magyar társadalom tömegeit, mégis nyilvánvaló, hogy maguk sem számoltak el családjuk és a XX. század véres, szennyes örökségével.

Bauer Tamás azzal mentegeti apját, hogy ilyen volt a XX. századi sors – csakhogy ez nem igaz: a borzalmakat elszenvedő emberek többsége nem lett sem kínzómester, sem tömeggyilkos, nem váltak a terror fogaskerekei vé. Bauer Tamás akkor fogalmazott volna pontosan, ha azt mondja, hogy az apja sorsa nem volt egyedi, sokan tértek vissza úgy a haláltáborokból testileg és lelkileg megnyomorítva, lemészárolt szeretteik emlékével a szívükben, hogy bosszúra szomjaztak, és nem számított, milyen tettekkel milyen rendszert szolgálnak ki. Számukra Auschwitz lett a referencia – a tömeggyilkosság rájuk gyakorolta a legrosszabb hatást: eltanulták. Ebből kollektív sorsot hazudni nem pusztán a Rákosi-rendszer bűneinek lelkiismeretlen relativizálása, hanem meggyalázása mindazoknak, akik a poklok poklát elszenvedve is emberek maradtak.

Pokorni Zoltán nem csak nagyapjának személye által érintett, ő ugyanis annak a XII. kerületnek a polgármestere, ahol az önkormányzat alig tizenöt éve turulszoborral állított emléket a második világháborúban elesetteknek. Azon a téren áll a turulszobor, ahol az egyik legvérengzőbb nyilas tömeggyilkosság zajlott, ahol a fanatikus, szadista zsidógyűlölők még a Vörös Hadsereg érkezése előtti órákban is házról házra járva kutatták és gyilkolták le az ártatlanokat. A büszkén felállított emlékmű helyén zajlott a holokauszt – ott nem »pusztán« marhavagonokba terelték az embereket, hogy lemészárlásuk nagyüzemi műveletét a németekre bízzák, nem »pusztán« kiforgatták őket a vagyonukból, hanem kisipari eszközeikkel szabályos haláltábort rendeztek be. Kínoztak, erőszakoltak és gyilkoltak, s a nyilas pártház ablakából épp arra a térre láttak, ahol ma a turul áll, mely rémtetteik egyik legfőbb jelképe volt.

Ács Dániel, a 444 munkatársa erről a XII. kerületi magyar holokausztról készített megrázó erejű dokumentumfilmet, amely nem pusztán a felkavaró emlékek miatt fontos, hanem mert ez a film nemcsak közönyről és kapzsiságról, hanem vérszomjas gyűlöletről és elfajzott kegyetlenségről tudósít. Arról, hogy a magyar társadalom többségének semmit nem jelentett, hogy ezek az emberek a szomszédaik, hogy nem egy párhuzamos társadalom tagjai, mint a lengyelországi zsidóság többsége, hanem asszimilált Radnóti Miklósok, Szerb Antalok, Rejtő Jenők, Karinthy Frigyesek, Molnár Ferencek és Heltai Jenők: magyarok. A XII. kerületben önfeledett, véres orgia zajlott – számomra pedig személyesen is megrendítő volt azokat a tetthelyeket látni, amelyek közt nap mint nap átsétálok nagyjából százméternyire anyám üzletétől és négyszáz méternyire a lakásától. Itt áll a turulmadár a XII. kerületi Auschwitz kellős közepén a magyar szélsőjobboldal emlékműveként és kegyhelyeként.

Nem tudom, valaha megérti-e a magyarság fele, hogy nem önmagában a turullal van a baj. Hiába avatta fel Göncz Árpád a tatabányai turulszobrot, hiába mondja el Ungváry Krisztián, hogy nem a jelkép a problémás, mert annak pozitív tartalma is van – azon a helyen azonban a turul pusztán csak kegyeletsértés. Nem fejez ki egyebet, mint a magyar társadalom közönyét, nem hordoz egyebet, mint a túlélők és leszármazottjaik tragédiájának meggyalázását, és nem vált ki egyebet, mint a szélsőjobboldali trollok cinikus kacaját.

A nagyapja nevét az emlékműről leszereltető Pokorni Zoltánt a széles körű felháborodás nem hatja meg. A polgármester és unoka úgy kommentálja Ács Dániel dokumentumfilmjét, hogy az egy »aktuálpolitikai furkósbot«, amely keveri az idősíkokat, s ezzel »egyenlőségjelet tesz a turul megmaradása mellett ma érvelők és a nyilasok, illetve a nyilasokat védelmezők között«. A Fidesz éléről a Hegyvidék polgármesteri székéig buktatott Pokorni Zoltánnak eszében sincs felelősséget vállalni a kerületében álló turulszoborért, nem tesz egyebet, mint ravaszkodik és politikailag helyezkedik – Magyarországot nemzeti radikális kormány vezeti, az Orbán Viktor ellen 2006-ban puccsot szervező polgármester úrnak pedig bőven van még vesztenivalója.

Magánemberként bizonyára Pokorni Zoltán is felismerte, hogy Ács Dániel filmje pusztán azt mutatja be, hogy mennyire közömbös és érdektelen a magyar társadalom a Hegyvidéken zajlott vérengzés iránt, hogy mennyire rettenetes rémtettekkel nincs szembenézés, hogy mennyire ösztönös a hárítás, hogy mennyire empátia nélküliek a XII. kerület döntéshozói, és hogy mennyire szenvtelenül használják ezt a helyzetet a mérsékelt jobboldal tagjai annak demonstrációjaként, hogy ami ott és akkor történt, az nem is az ő ügyük, s miként használja ugyanezt a szélsőjobboldal a magyarországi zsidóság lelketlen és cinikus provokálására. A nagyapjának családjában ápolt emlékezete, Orbán Viktor egyszer már megingott bizalma és lelkiismeretének suttogó szava közt ügyetlen táncot lejtő Pokorni Zoltán azzal vádolja Ács Dánielt, hogy tudatosan összemossa Pokorni József tömeggyilkost Pokorni Zoltán polgármesterrel – holott Ács Dániel pontosan érti a különbséget. Már csak az a kérdés, Pokorni Zoltán vajon érti-e, hogy akasztott ember házában miért nem állítunk a kötélnek emlékművet. Biztos, hogy azért, mert utáljuk a kötelet? Vagy lehet, hogy azért, mert az illetőt épp a szomszédban lakók kötötték fel? Vagy egyszerűen csak kegyeletből?

Valahogy nem megy ilyen nehezen ennek a képletnek a megfejtése a Szabadság téri szovjet emlékmű kapcsán. Amint ez felmerül, a jobboldal csodás módon magához tér, s nem pusztán a felszabadítókat látja, mint a baloldali magyarok, hanem képes meglátni az erőszaktevőket, a malenkij robotra elhurcolókat, az új megszállókat. Hogy is van ez?

Két emlékezetpolitika két párhuzamos narratívája él a két politikai táborban – ez a két mítoszvilág pedig az identitásgyökerekig visszamenően osztja meg a magyar társadalmat. Nem nyilasok és ávósok állnak egymással szemben, mindössze két törzs, amelyek tagjait csakis a saját fájdalmuk és veszteségük érdekli. A jobboldal államszocializmus-sérelmet ápoló tagjai közönyösek a nyilasok tömeggyilkosságaival szemben, a baloldalnak a zsidóság holokauszt traumájával identitásközösséget vállaló tagjai pedig épp ilyen közönyösek a bolsevikok rémtettei iránt. Mindkét oldal fájdalma túl nagy ahhoz, hogy a másik oldal sérelmét a magáénak érezze – tagadják a közös veszteségeket, tagadják a közös sorsot, és nem néznek szembe semmivel.

Amíg a XII. kerületi turul és a Szabadság téren álló szovjet emlékmű nem zavarja a magyarok többségét, addig a holokauszt az ország egyik felének csak zsidó szenvedéstörténet, az ország másik felének csak egyetemes emberi szenvedéstörténet lesz, és soha nem válik magyar szenvedéstörténetté. Amíg a magyarok nem értik meg, hogy 1945-ben egyszerre történt felszabadulás és megszállás, amíg a magyarok nem értik meg, hogy a turulmadár egyszerre nemzeti jelkép és nyilas szimbólum, addig egységes és szolidáris magyar társadalom létrejöttére nincs remény, addig a magyarság lelki sebei begyógyíthatatlanok.

Könnyű lenne ide leírni, hogy mindezért a magyarság két fele egyformán felelős – csakhogy ez nem volna igaz: a felelősség hatalommal jár. Ahogy a jobboldal nem felelős az államszocializmus emlékezetpolitikai bűneiért, úgy ennek a nyomorult, Gyurcsány által összemocskolt és szétvert baloldalnak sincs akkora felelőssége, mint amekkora a kétharmados Horn-kormánynak volt, vagy amekkora a jelenlegi kétharmadnak van a maga emlékezetpolitikájáért.

Göncz Árpád gesztust gyakorolt a tatabányai turulszobor felavatásakor, a Karácsony Gergely vezette főváros pedig emlékművet készül állítani az orosz katonák által megerőszakolt magyar nők tízezreinek. A baloldalban ma láthatóan megvan a szándék a szembenézésére és a nemzetegyesítésre – talán csak mert olyan gyengék, mint a nyárfalevél, a szándék mégis félreérthetetlen. Ezért kapják cserébe a XII. kerületi turult és a német megszállás áldozatainak Szabadság téren álló gyalázatos, hazug emlékművét. Akárcsak a múlt század derekán: a győztesekben szemernyi együttérzés sincs, azt hiszik, az ő tivornyájuk örökké tart – s amint fordul a kocka, a vesztesekből győztesek lesznek, és bennük sincs többé irgalom.

A nemzetiszocializmustól és bolsevizmustól felsértett lelkű magyaroknak tudomásul kell venniük, hogy két párhuzamos emlékezetet dédelgetve nem válhat belőlük társadalom. Ideje lenne megérteni: ha a Szálasi és Rákosi rémuralmaitól meggyötörtekben nincs meg az együttérzés egymás szenvedéstörténete iránt, a magukénak kijáró tisztelethez sincs joguk.”