Ide az adománnyal!

„Napi Tollhegyen rovatomban olykor kisemberek kálváriájáról írok. Hinné-e az olvasó, hogy ezeknek az írásoknak gyakran zajosabb, »peresebb« az utóéletük, mint a nagyok cifra ügyeinek? De bizony! Igaz, ennek prózai okai vannak: bírói gyakorlat, hogy közszereplő embernek többet kell elviselnie az őt ért kritikákból. Nem véletlen, hogy az alábbi – egyébként valós – történet szereplőit, adatait fiktív nevekkel láttam el. Kinek van kedve végeláthatatlan perekre járni?

Tavalyelőtti a történet. Kisnyugdíjas hölgyolvasóm a szomszédjával vívott hosszú kálváriáját megelégelve úgy döntött, hogy a Kilátástalan Ügyek Harca Jogvédő Egyesülethez (továbbiakban: Kilátástalan Egyesület) fordul orvoslatért. Hiszen ki más is segíthetne rajta, mint egy magát ekképp kínáló csapat: »Azért dolgozunk, hogy Magyarországon bárki megismerhesse alapvető emberi jogait, és érvényesíthesse azokat.«

Házhoz jöttek a buzgó humanisták, élükön bizonyos Vidor András elnök úrral – igaz, előtte odaszóltak, megvan-e a kikötött hatvanezer forint »önkéntes« adomány. (Érdekes, eddig úgy tudtam, egy adomány attól adomány, hogy az ember maga dönti el, mennyit ad – Vidoréknál ez, úgy látszik, másképp van.) Szóval jöttek, fölmarkolták a pénzt, és elmentek. Pecsét éppen nem volt elnök úrnál, egy fecnire írta: »Adomány átvéve.« Aztán nagy csönd. Pár hét múlva az adományozó asszony rosszat sejtve levelet írt jogvédőéknek, visszakérte a pénzt. Ingerült válasz érkezett, ne zavarja őket nyaralás közben, egyébként pedig pénzt nem adnak vissza, az nem úgy van, hogy a kuncsaft meggondolja magát. A pórul járt asszony erre gondolt egyet, és a teljes történetet kirakta a közösségi oldalára (»Vigyázat! Csaló szervezet!«), mire Vidor elnök úr rögvest fölmondta a megállapodást, sőt azt is közölte: pert indít.”