Elvesz(t)ett evidenciák: Emlékezetpolitika a mai Magyarországon

„Magunk még tovább mennénk: a – mai szóval – emlékezetpolitika elsősorban azt a célt szolgálja, hogy a mindenkori hatalmi elit ellenőrzése alá vegye a társadalmi gondolkodás legfőbb irányait, a saját érdekeit szolgáló politikai és a gazdasági rend fenntartása érdekében.

Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az uralkodó elit arra törekszik, hogy a saját kollektív tudatának megfelelő társadalom- és világképet rákényszerítse az alul levő társadalmi osztályokra, amelyeket így megfoszt a különálló vagy egyenesen ellentétes irányú, kollektív- és osztálytudattól.

A magyar politikai jobboldalt a Fidesz zászlaja alatt Orbán Viktor egyesítette. Legfőbb gazdasági-politikai céljaként a nemzeti burzsoázia megerősítését, ideológiai síkon a történeti Magyarországgal való kontinuitás hangsúlyozását jelölte meg. 2010-ben sikerült pártjának megszereznie a kétharmados parlamenti többséget, amely lehetővé tette a hatalomgyakorlás átalakítását, egy autoriter irányba történő elmozdulást.

A globális fejlemények kedveztek a párt szélsőjobboldali fordulatának. A baloldal világszerte elbizonytalanodott, érezhetővé vált a perspektívavesztés és a defenzívába szorulás. Színre léptek olyan szélsőjobboldali politikai erők, amelyek sikeresen vonzották magukhoz a szervezetileg meggyengült munkásságot, amely a második világháború után a baloldal hagyományos bázisának

Ennél is szomorúbb utat járt be a politikai baloldal. A közép-kelet-európai rendszerváltás egyik legsajátabb terméke, hogy az államszocializmusból a kapitalizmusba átvedlett – magát baloldalinak nevező – hatalmi csoport, ideológiailag és emlékezetpolitikai téren fokozatosan feladta saját, ’89 előtti pozícióját és értékrendjét, azaz kapitalizmus-bírálatát, és önként beállt a keresztény-nemzeti vagy liberális zászló alá. Csak nagyon kevesek maradtak meg a valódi baloldal, a történeti és elméleti rendszerkritika talaján.

Számtalan példát lehetne említeni, hogyan lett az óvatos kompromisszumkeresésből teljes szellemi-kulturális önfeladás, hogyan semmisült meg a baloldal évszázados kollektív hagyománya és tudata. Érdemes itt utalni az objektív feltételek megsemmisülésére, ha úgy tetszik, az anyagi eszközök hiányára – a kulturális munkás folyamatosan veszített presztízséből, mint ahogyan a kulturális intézményeket is sorra felszámolta –vagy privatizálta – az új gazdaságpolitika”.