Bolgár Gyuri, az ország legjobb rádiósa

„Éjfél van és sötét

Nem a Klubrádiótól, hanem a 92.9-es frekvenciától búcsúzom. Itt hallgattam a Klubrádiót a fürdőszobában, zuhanyozás közben, a konyhában vagy takarítás idején, itt az autóban, itt, amikor csak úgy tettem-vettem a lakásban, s persze akkor is, amikor betegen az ágyat nyomtam.

Nagyon sokszor szólaltam meg a rádióban, az ország – vitán felül – legkiemelkedőbb tehetségű, felkészültségű és intellektusú újságíróinak a mikrofonja előtt. Volt úgy, hogy pápaválasztás idején még éjszaka is ott volt mellettem a telefonom a nachtkasztlin, mert Orosz Józsinak szabad volt akár hajnali kettőkor is hívnia és persze hívott is. Nem sorolnék most neveket, betelne az oldal, de Bolgár Gyurit, az ország legjobb rádiósát muszáj megemlítenem: neki beszéltem először a galád filozófusbotrányról, s ugyancsak ő készített interjút a gyalázatos támadás egyik kiötlőjével és segédfeljelentőjével. Ennek az interjúnak egy részlete megjelent akkor a Magyar Narancs utolsóelőtti oldalán, amit kivágtunk és munkahelyünk dolgozószobájának falára kitűztünk. Évek elteltével, még a legrohadtabb pillanatokban is röhögőgörcsöt kaptunk a segédfeljelentő mondatain.

Nincs nosztalgiázás, hiszen van Klubrádió, csak épp a 92.9-es frekvencia szűnt meg.

A Klubrádió ezen a frekvencián 3 millió emberhez juthatott el, ennek hetente 10%-a élt a lehetőséggel, s 8% számított aktív hallgatónak.

Milyen ország az, ahol a főváros tetején trónoló zsarnokság egyik napról a másikra ennyi embert foszthat meg napi szükségletétől, szórakozásától, örömétől, s az idősebb állampolgárok esetében olykor egyetlen megbízható társától? S mindezt csak azért, mert a zsarnok odafönt és szolgahada idelent fél és retteg (van is miért), s mert semmilyen más hangot nem képesek elviselni. Sem a zsarnok, sem pogány szektába tömörült rajongótábora.

Milyen ország az, ahol a zsarnok udvartartásába igazodó megélhetési alakok, akik maguk helyezték el önmagukat valamelyik legszélre (mindegy is, melyikre, esetükben semmi különbség), akik kitörő lelkesedéssel és leépült agyvelejű gúnyolódással, ám tehetségtelenségükben, kínos ostobaságukban és nímandságukban megkönnyebbülve, mert hiszen egyedül maradhattak a placcon, verseny nélkül, konkurencia nélkül, hála az odafönt trónoló zsarnokságnak, most végtelen bátorságról és nemes jellemről téve tanúságot örömködnek a Klubrádió esetén.

És milyen ország az, ahol a Klubrádió gyűlölői legalább most, parányi agytorna gyanánt egy pillanatra sem gondolkodnak el, az elme gyermekkorban kialakuló, még csak kezdődő önreflexiója és a psziché minden normális emberre jellemző empátiája nyomán legalább azon, hogy mi lett volna fordítva, ha mindez velük, a nekik kedvesekkel és az általuk szeretettekkel esik meg.

És ezek a »nekik kedvesek« és »általuk szeretettek« milyen országban érzik magukat, s milyen országban érzik jól magukat, ahol egy sem akad közöttük, aki félénken, suttogva, alig hallhatóan, inkább csak magának annyit mondana, hogy ez így nem igazán van rendjén. Ez gusztustalan. Ez undorító. Ez bizony mocskos, zsarnoki tett, a közel nyolcvan évvel ezelőtti, meg a hetven évvel ezelőtti, meg a hatvan évvel ezelőtti, meg az ötven évvel ezelőtti, meg a negyven évvel ezelőtti zsarnokság módszere, semmi különbség, s szánalmas ezt megideologizálni, igaz, akkor is mindent megideologizáltak negyedosztályú szolgalelkek.

És milyen ország az, ahol egy bizonyos Orbán Viktor, meg egy Karas Mónika, meg egy Kovács Zoltán, meg egy Gulyás Gergely elégedett, jól érzi magát, s ha már semmi más, még annyi sem merül fel velejéig romlott, pervertált lelkükben, hogy holnap egy saját apjuk vagy anyjuk korabeli idős embernél nem fog megszólalni az a hang, ami legalább az illúzióját kölcsönözte annak, hogy nincsenek egyedül a világban, s hogy számíthatnak valakire, valamire.

Orbán Viktor és engedelmes végrehajtója, Karas Mónika, meg a többi szócsőnek megvásárolt homunculus: szégyelljék magukat valamennyien. És vegyék tudomásul: elvakult, dühödt ostobaságukban maguk verték bele a szöget csúfos bukásuk koporsójába.”