„A magyar társadalom belefáradt a korlátozásokba: a járvány eleve különféle megítélései és az olykor aránytalan korlátozások miatti társadalmi kilátástalanság egymásnak ugrasztotta az embereket. Holott nem lenne szabad elfelejteni azt, hogy nem elsősorban a »normális életet« érintő korlátozások vernek éket emberek, családok és gondolkodásmódok közé, hanem az Orbán-rendszer. Orbán nem közegészségügyi és életvédelmi rendelkezésekként tekint a lezárásra. Számára a járvány egyfajta »előrehozott választás«, ahol versenytársak nélkül tud mindent leuralni.
Az Orbán-rendszer már jóval a világjárvány előtt is erősen polarizálta a magyar társadalmat. A történelmi múlt megítélése, az Európai Unióhoz való viszony, a globális ökológiai és klímaválság ténye és következményei, a menekült és bevándorlási válság mind-mind hitvitává vált, és a törzsies jellegű konfliktusok már egy jó ideje nem pusztán közéleti, hanem magánéleti relevanciával rendelkeznek. A véleménykülönbség természetes velejárója a politikai viszonyoknak, és korántsem minden szekértáborharc bontakozott ki 2010 után.
Ugyanakkor az Orbán-rendszer két ponton mégis dermesztő újdonságot hozott. Egyrészt minden konfliktus háborús keretben bontakozik ki, ahol jó és rossz harcol egymás ellen, és a cél egyáltalán nem a másik megsemmisítése, hanem a folyamatos harc (a háború tehát öncélú). Másrészt a közéleti vitáknak magánéletre vonatkozó konzekvenciáik vannak, vagyis könnyen megüthetjük a bokánkat, ha nyíltan szembemegyünk a rendszerrel. Az Orbán-rendszer tehát már jóval a koronaválság előtt megfertőzte a magyar társadalom mentálhigiénés állapotát, vitakultúráját, és ebbe a helyzetbe robbant bele a sohasem látott közegészségügyi, társadalmi, gazdasági és persze pszichológiai válságtömeg.”