A keresztény kultúrának része-e a szólásszabadság?

„Múlt héten döntött az Alkotmánybíróság két, a szólásszabadság és a vallási meggyőződés védelme közötti mérlegelést igénylő, már indulásuktól kezdve nagy nyilvánosságot kapó ügyben. A korábban eljáró bíróságoknak mindkét esetben a Polgári törvénykönyv egy sajátos rendelkezését kellett alkalmazniuk. E szabály lehetővé teszi egyes védett csoportok – így a vallási közösségek – számára azt, hogy amennyiben az adott közösséget egy súlyosan sértő vélemény által sérelem éri, úgy a közösség bármely tagja, személyiségi jogai sérelmére hivatkozva, saját nevében – nem pedig a közösség képviseletében – polgári peres eljárást indítson. Ez tehát a gyűlöletbeszéd polgári jogi tilalmát előirányzó norma, amely megszületését végeredményben a büntetőjog által rögzített gyűlöletbeszéd-tilalom gyakorlati alkalmazhatatlanságának köszönheti (amely a magyar szólásszabadságjog egyik kacifántos és kevésbé felemelő epizódja).

Nézzük a két eset tényeit! Időben a korábbi, a HVG 2014. évi karácsonyi címlapjának megítélését igényli, amely a »Nagy Harácsony« felirattal jelent meg, rajta pedig vezető politikusok képmásai egy 17. századi, németalföldi festmény módosított változatán voltak láthatók. A címlapkép Gerard von Honthorst A pásztorok imádása címet viselő festményének felhasználásával készült, és eredetileg Máriát és az újszülött Jézust ábrázolta a pásztorok társaságában; a mai karikatúra a képbe beillesztett kormányzati, politikai szereplők anyagi javakat hajszoló jellemére kívánhatott utalni.

A másik ügy 2016-ra datálódik, amikor is a budapesti lengyel nagykövetség előtt tüntetés szerveződött a lengyel abortusztörvény ellen, amin a résztvevők egyike püspöki ruhában »Járuljatok szentáldozáshoz!« felhívást intézett a jelenlévőkhöz, majd áldoztató papi tevékenységet imitálva egy jól láthatóan címkézett, »abortusztabletta« feliratú zacskóból, »Krisztus teste« kijelentés kíséretében, fehér tablettákat helyezett az elébe járulók nyelvére.

A két ügy előzményeként közzétett vélemények nem tekinthetők hagyományos értelemben vett blaszfémiának – azaz valamely vallás gyalázásának –, de kétségkívül megsérthették az érintett keresztény – elsősorban is a katolikus – hívek érzéseit.

Az Alkotmánybíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy mely alkotmányos szempontokat kellett a vizsgált kérdés tekintetében a bíróságoknak mérlegelniük, és eleget tettek-e ezen kötelezettségüknek – azaz a testület nem a bírósági ítéletek »helyességéről« döntött, hanem arról, hogy azok a megfelelő szempontok kellően alapos figyelembevételével születtek-e meg.”