Sic transit gloria futball

„Akasztó, basszus, Akasztó! Ha már erre hozott a GPS, bár a legkevésbé sem ide készültem, sebtiben ütöm is befelé, hogy Stadler-stadion, és igen, mindössze két kilométer a főútvonaltól. Nosza, hadd szóljon a nosztalgia!

Jó rég jártam erre. Megboldogult Stadler József legelső szabaduló bulijának alkalmából szaggattunk lefelé a fővárosi fegyintézettől a Duna-Tisza közébe – a zaklatott napról írt cikkem egyébként nem található az archívumban (a Napi Magyarország–Magyar Nemzetnek betett az ide-oda politikai lökdösődés). Homályos a sztori, mintha az asszony vitte volna a gyereket, gyerekeket, míg juhászból lett vállalkozó milliárdosunk (az efféle életmű akkoriban ritkaságszámba ment) évekig nehéz vasban vala, de odahaza várták a barátok, tisztelők, a felékített labdarúgószentély, kvázi a fél település. Olyan rendes, böcsületes, hektoliterszámra hörpintgetett alkoholtartalmú, félig vastag fukszos, félig »a jóistenke áldja meg a Józsi bácsit« hangoskodós, asztalcsapkodós, bús-szomorú magyar nótázásba torkolló kanmulatság rémlik, amúgy csípem az ilyesmit, simán maradtam volna szigorúan riportcélokból lerészegedni, csak hát a fránya lapzárta.

A mellékút mellékzsákutcájába kukucskálok: a szó szerint végen kerti budis, oszlopaira hanyatló hosszú tornácos, a vert fal súlyos sérüléseivel embernyi repedéseken a világ felé jajgatva feltárulkozó egykor takaros porta kornyadozik. Ám innen is kintebb kell kanyarodni, hogy a ’94 és ’98 között az első osztályban vitézkedő Stadler FC szívcsakrájába érkezzünk. A tavaszi fordulók népáradatát próbálom ide, a zömmel Kádár-kockák övezte, bő másfél autónyi szűkbe képzelni – végül is, hetente egyszer elviselhetőnek tűnik.”