Nem magyar nem magyart, magyaroknak

„Édes Néném, én már azt is tudom, jövőre mit csinálunk erre a szép alkalomra, a magyar kultúra ünnepére. Az egy felhőtlen »teszt« lesz, elvégre a tesztek korát éljük, vakcina vakcina, teszt teszt ellen. De most, ma este mást mutatunk. A magyar kultúra ugyanis nemcsak akkor bukkan elénk, létezik, táplálkozik, gazdagodik és örökül, ha magyar ember magyar művet magyarnak ad át.

Amikor Erkel apánk holmi Chopin-zongoraversenyt mutatott be a hazájában, Magyarországon, eminens módon a magyar kultúrába invesztált, ha gyakorlással, előadással járó bíbelődött. Amikor Faludy nekiállt igen kreatívan Villont »fordítani«, az is minket erősített. De ha Munkácsy Párizsig ment, attól is a magyar kultúra lett több, mert aztán hazajött, és amikor Marton Éva a Metropolitan centenáriumi ünnepségét nyitva olasz fickó áriáját lézerezte a New York-i éjszakába, azzal is mi, magyarok növekedtünk, bizony.Remélem, Néném még tud követni. A magyar kultúra nemcsak szorosan vett cselekvésektől, tettektől gazdag, hanem irányaitól, tárgyaitól, sőt jelzőitől is. (Hogy szól a régi mondat: »Az igét könnyebb hirdetni, mint ragozni.«)

Ha az Opera Kodályt játszik, Vidnyánszky rendezést, az egyenesen, ha egy másik Kodályt ad elő, de lengyel rendezést, cseh karmesterrel Szlovákiában, az (is) áttételesen (is) a magyar kultúra érdekét szolgálja. Magyar művekbe külföldieket belebolondítani, magyar műveket külföldön játszani éppúgy a mi kultúránk művelése, mint külföldi szerzők alkotásait idehaza, sőt – húha! – idegenek műveit idegenek által idehaza befogadni is az. Ha egy német színház Csehovot játszik Pesten, annak tanulsága vagy élménye is itt hasznosul, energiáját mi nyeljük el.”