Jacques Julliard: jó-e ha egy erős intellektusú kamasz irányítja Franciaországot?

Terjedelmes véleménycikkben elemezte Jacques Julliard francia történész a Macron-jelenséget a Le Figaro hasábjain. A január 4-én L’énigme Macron (A Macron-rejtély) címmel közölt véleménycikk az Emmanuel Macron francia elnök karácsony előtti nagyinterjújában elhangzottakat elemzi, az állítások politikai és esetleges filozófiai tartalmával együtt.

Mint ismeretes, Macron karácsony előtt hosszú interjút adott a L'Express nevű hetilapnak, amelyben szó esett elnöksége elmúlt három és fél évéről, a franciák egzisztenciális kételyéről, a mindent eluraló relativizmusról, Pétain marsall és Charles Maurras megítéléséről, de a történelmi vitákról és a fehér férfi privilégiumáról is. 

Az erről készült elemzőcikkben Julliard Macron megnyilvánulásával kapcsolatban – saját álláspontján túl – két elismert francia értelmiségit is megszólaltat. Michel Wievorka szociológus szerint az elnök állításai egyfajta „nacionalizmussal és tekintélyelvűséggel kevert hanyatlófélben lévő populizmust” tükröznek. Ezzel éles ellentétben áll Alain Minc esszééíró és üzletember véleménye, aki úgy véli, hogy Emmanuel Macron inkább az „európai chevènementizmus” jegyében politizál (Jean-Pierre Chevènement korábbi francia miniszter, politikai nézeteiben a szuverenizmus és a baloldaliság egyaránt megjelenik).

Minc felvetésére reflektálva Julliard megjegyzi, hogy Emmanuel Macron politikai jelenléte valóban szerteágazó értelmezési lehetőségeket nyit meg. Jóllehet ezt a bonyodalmat Julliard nem Macron összetett jellemével, ehelyett inkább az elnök egyre terjedelmesebb és kuszább megnyilvánulásaival magyarázza.

Julliard némi iróniát is megenged magának annyiban, hogy amikor Macron egyik megjegyzését idézi („mi, franciák a paradoxonok népe vagyunk”), elismeri, hogy e tekintetben

A paradoxonok kapcsán Julliard több példát is említ. Egyike ezeknek, hogy Macron a karácsonyi interjú egy pontján a következőképpen fogalmaz: „a franciák kifejezésre juttatták azon szándékukat, hogy nemzetüket, létüket és sorsukat a saját kezükbe vegyék”. Később az elnök így folytatja: „hangulatvezérelt, felháborodott, áldozati szerepben lévő társadalommá váltunk”. Julliard szerint a két állítás eleve kizárja egymást, a kettő együtt nem érvényes.

Még furcsább ellentmondásokba keveredik Macron, amikor a francia társadalomról kérdezik. Az elnök ugyanis azt állítja, hogy elnökként egy nemzeti közösséget ismer el, nem tagadja meg azonban más közösségeknek a létezéshez való jogát. Julliard szerint ezzel önmagában nem is lenne probléma, azzal azonban, hogy Macron azt is állítja, hogy „saját kulturális horizontja keretében mindenki szabadon élhet”, lényegében a párhuzamos társadalmak létét írja alá (ez Franciaországban leginkább az iszlamisták esetében okoz problémát, akiket Macron maga is a Köztársaság ellenségeinek tekint). Tovább növekszik a zavar Julliard szerint, amikor az elnök a szabadság, egyenlőség és testvériség értékhármasát a laicitással, vagyis a vallási semlegességgel is kiegészíti. 

Julliard a középkori skolasztikusokat, köztük pontosan Pierre Abélard módszerét (pro és kontra) idézi fel, amikor Macron gondolkodásmódját kritizálja, szerinte ugyanis

A történész konkrét esetet is felidéz: Macron „egyfelől” elhatárolódik a multikulturalizmustól (helyette a már említett Chevènement-féle univerzalizmus híve), „másfelől” azonban engedményt tesz a közösségelvűségnek annyiban, hogy kijelenti: „képesek vagyunk arra, hogy egyszerre legyünk franciák, miközben másfajta hovatartozásunkat is ápoljuk”. 

Mindez Julliard számára azt az üzenetet hordozza, hogy Macron baloldali szavazóit arról győzze meg, hogy helyes, ha az elnök maga egyébként jobboldali politikát folytat.

A szerző esszéjét egy fentebb már említett gondolatával zárja – vagyis Macron minél többször nyilvánul meg, annál mélyebb lesz a zavar körülötte. A francia elnök eddigi politikai pályafutását a német „bildungsroman” (fejlődésregény) kifejezéssel illeti annyiban, hogy Macron 2017-ben még a maiaktól gyökeresen eltérő állításokat tett, továbbá erős a szerző gyanúja arra vonatkozóan, hogy 2022-ben (a választás évében) további eltérések várhatók.

Véleménycikkét Julliard tulajdonképpen egy kérdésfeltevéssel zárja: nem enged-e magának túl nagy luxust a francia társadalom azzal, ha egy jóllehet erős intellektusú, mégis a cselekvés terén kiábrándítóan teljesítő „kamasz” fejlődésétől várja a megoldást?

Jacques Julliard véleménycikke itt olvasható. 

Fotó: Ludovic MARIN / POOL / AFP

Dobozi Gergely