Egy bolond száz bajt csinál

Így jártatok amerikaiak! Én csak nevetek... de ha ti ezt kibírjátok nevetés nélkül... akkor nagy mókamesterek vagytok!...

...és, ha kicsit náthás vagy, akkor is (remélhetőleg csak)megujjaz...persze óvatosságból, a prosztata védelme érdekében...

Ha már őrültség, ez egy nagyon húzós példaszöveg a facebookról (az írója a Tékasztorikról ismert leginkább): "Bihari Viktória Január 21, 21:18 amikor pánikbeteg voltam (2001 és 2011 között), sokszor gyötörtek rettentő durva rémálmok. hallottam hangokat, mászkáltak bennem démonok, keltem fel úgy, hogy csavarni lehetett a verítéket az ágyneműmből. meg voltam őrülve, és a szó nem hétköznapi értelmében, hanem valóságosan. amitől leginkább összeszartam magam, az a következő volt. félálomban, az ágyban fekve, belém mászott a sátán. a talpamtól indult, végig a gerincemen, és kiszorította a lelkemet, átvette a testem felett a hatalmat. mozdulni sem bírtam, csak éreztem a félelmet, a rettegést, és éreztem, hogy nem a saját lelkem van bennem. sötét, fekete volt az egész és végtelenül gonosz, gyakorlatilag a legutolsó kis DNS-em is összefosta magát a félelemtől. olyan voltam, mint egy élő, merev hulla, tudod, amilyeneket a horror filmekben látsz, mikor ördögöt űznek. ez lehetett alvási paralízis, meg lehetett a gyógyszer mellékhatása, a lényeg, hogy amit én akkor megéltem, azt senkinek sem kívánom. a másik epizód a tükör volt. azt álmodtam, hogy a fürdőszobában állok, megint belém mászik a démon, fel a testembe, eléri az arcomat, és meghasad a tudatom, a démon beleüvölt a tükörbe és teljesen eltorzul az arcom. na, hát ilyen csemegékből volt nem kevés, gondolom érthető, hogy minden reggel úgy keltem fel, mint akit meggyilkoltak, és olyan vizes volt mindenem, mint aki órák óta zuhanyozik az ágyban. ekkortájt nemigazán voltam magamnál napközben sem. eljártam dolgozni, éjjel pedig jött a giga para, olyan is előfordult, hogy beszélt hozzám a démon, és annyira féltem, hogy lementem a szüleim szobájába, és ott aludtam a padlószőnyegen a kályha előtt, mondjuk ez sem segített, de mindegy. az utolsó alkalomra viszonylag tisztán emlékszem. mikor már nagyon sokadjára történt meg ez a démonos dolog, azt éreztem, hogy én ezt nem bírom tovább, feladom, vigye el a francba a lelkem, én nem hadakozom tovább. mikor éreztem, hogy jön, elkezd bemászni a talpamon, és megint kiszorít engem, akkor nem ellenálltam, csak annyit mondtam magamban, hogy gyere nyugodtan, akkor én most meghalok, de már nem akarok félni, és nem harcolok veled. és elszállt. nem jött többet. mikor ezeket elmeséltem a pszichológusnak Tündérhegyen, pontosan úgy nézett rám, ahogy most te ezeket a sorokat olvasod. azt hitte, dilis vagyok, és miközben meséltem neki, én is hallottam, miket mondok, és kurva ijesztő volt, mert pontosan tudtam, hogy nem vagyok őrült, én egy normális ember vagyok, akivel abnormális dolgok történtek. ami a legjobban fájt, az a magány. hogy úgy éreztem, én ebben teljesen egyedül vagyok. nagyon kicsinek, nagyon gyengének, és nagyon betegnek éreztem magam, érzelmileg pedig sokakról lepattantam, ráadásul ekkor halt meg Nagyapám is, és még mélyebbre zuhantam, pedig azt hittem, ez már a pokol - de nem, voltak még "kellemes" kis bugyrai. az őrület egy rettenetes állapot. fekete, pont szerű, nem jön be a fény. nincsenek színek, levegő, élet, melegség, olyan, mint egy kátrányos, ragacsos, végtelenül mély fekete lyuk, ahol nincs lehetőség, kapaszkodó, segélykiáltás és semmi, csak a zuhanás van, és a velőtrázó rettegés. egyetlen egy valaki volt velem végig, az elmúlt 44 évben: ÉN magam. ott voltam a tébolyban, a rémálmokban, a verítékben, a pszichiátrián, a padlón, a rohamok közepette. ott voltam, nagyon mélyen, belül, mint egy picike kis fénysugár, egy aprócska gyertya pislákoló lángja. ott volt bennem a pici Viki, a tiszta gyermek, a huncut, a bölcs, az erős kis pici, aki élni akart! és százezerszer meghaltam, és kiszakadt a szívem, a lelkem, meghasadt a valóságom, kihullott a hajam, ellenem fordult a testem, de a pici...az nem adta fel! sírok most is, ahogy ezeket a sorokat írom. mert nagyon mélyen tudok már kapcsolódni magamhoz, nagyon sok szeretettel és empátiával. és fáj, hogy így alakult, hogy az első 40 év kibaszott kemény volt, hogy tényleg megjártam a poklot, többször is, hogy naponta akartam meghalni, hogy túsz voltam, egy csapdába esett kis lény, egy haldokló mazsola, és mégis...mégis megjött a fény, a levegő, a szív, a szeretet, a világosság és a MINDEN! és gyászolom ezeket az éveket, azt a sok rettenetet, amit átéltem, és most boldog vagyok, hogy még élek! és boldog vagyok, hogy nem mondtam le magamról! azt szeretném mondani, hogy nagyon fontos, hogyan bánunk magunkkal, és hogy hogyan bánik velünk a környezetünk. méregben élni maga a halál, szeretetben pedig maga az élet! és az, hogy szeretetben élek, nem bánt senki, tiszta az elmém, ver a szívem, érzem az illatokat, látom a Napot, a csillagokat, hogy nem szakad ki a szívem a fájdalomtól...ez egy csoda! és rengeteg munkám van magamban, és rengeteg harcom, és vérem, és verítékem, és elmebajom, de hogy kijöttem! nem pusztultam el, nem adtam fel, nem falt fel a sátán, nem döglöttem meg, ez egészen döbbenetes! szeretem magam, és szeretem azt az embert, aki lettem. és érezni akarok, jó minőségű emberekhez akarok kapcsolódni, nem akarok gyűlöletet, haragot, dühöt, mert elég volt! empátiára vágyom, kedvességre és érintésre! és tudom már, hogy a pokol és a mennyország is az emberek KÖZÖTT van, és azt is érzem, hogy tisztulok, fejlődök, megyek felfelé, és egyre frissebb a levegő! szépen érdemes bánni magunkkal, és csak akkor tudunk másokkal is szépen bánni. a gyűlölet egy zsákutca, a szelídség és az önmagunk iránt érzett kegyelem, szeretet és megértés, az egész szép utakra visz. tele vagyok hálával és gyásszal. és annyira örülök, hogy tudok adni magamból, és hogy amit adok, az jó. szeretném meggyújtani sokak gyertyáját a pici lángomból, mert én attól teljesebb és boldogabb leszek. van kiút, és van fény, ezt mondtam már. csak szépen kell bánnunk magunkkal, mert mindenkiben lakik egy pici, aki fél, akit védelmezni kell, aki szorong, és akit magunkhoz kell ölelnünk. vigyázzunk a picinkre, mert ő a fény, a gyémánt, és az életerő. én már ismerem őt... és megmentett. köszönöm!"

azért egyszer egy forradalmi lelkű bolsi próbálja már elmagyarázni, hogy ha én cipőboksszal kenem be a képem, miért leszek mocskos náci és nem ünnepelt transzfajú szerecsen, de ha tűsarkúban és parókában tipegek, akkor mitől leszek ünnepelt transzgöndör? megjegyzem, a faj biológialiag értelmezhetetlen különbség, kb. pár pigment eltérés, míg a nem (sex) az igen komoly biológiai különbség, szóval ha valamit váltani lehetne, az nem a nem (sex)