Beszélhetnénk talán a szivar alapját jelentő növényről. Javasolhatnám, olvasson Mikszáthot, itt-ott rátalálhat passzusokra dohányról, dohánytermesztési jogról. Felidézhetnék régi, nyírségi dohányföldeket, a harmatot a roppanva törő, puha leveleken, a ragacsos, barna-fekete dohányzsírt, az ízét a szájban, ami a kézbe fogott zsíros kenyérről került oda, és aki érezte egyszer mély, átható keserűségét, az sosem felejti el; meg hodályokat, szalmán ülő, szapora kézzel dohányt fűző asszonyok nevetős, pajkos beszélgetését, azt, ahogyan az építmények lassan megteltek pórékkal, majd hónapok alatt lassan megszáradtak a levegőn, nyers, éles illatuk lekerekedett, megpuhult, hogy késő ősszel aztán lehessen csomózni és leadni.”