Sajtónak helye nincs: Magyar Pétert annyi testőr védi, hogy lehetetlen tőle kérdezni (VIDEÓ)
A sajtónak nem sok esélye volt kérdéseket feltenni a Tisza Párt vezetőjének.
Meg kell változnunk, ha ki akarunk lépni abból a helyzetből, hogy rámutatunk a kettős mércére, de nem történik semmi.
„Anélkül, hogy a hálózatépítés stratégiájával untatnám az olvasót, legyen elég annyi, hogy a mi szerveződésünk iránya vertikális. Gondolkodásunk megfelel az évezredes magyar szabványnak: látható vezetőnk van, hierarchiában dolgozunk (állandóan vitatva a belső mozgásokat, hiszen individualisták is vagyunk), végrehajtjuk az utasításokat, és a rendszeren belül kreativitásunkkal, szorgalmunkkal haladunk előre. Ez a keret nagyfokú önállósággal is felruház bennünket, éppen ezért szívesen vállaljuk a felelősséget. Nemigen szeretjük, ha a velünk egy szinten lévők beleszólnak elképzeléseinkbe, azt pedig kifejezetten rühelljük, ha mások szabnak közös irányt, az a vezető dolga. Az egyenrangúságot nem becsüljük, nem fogadjuk el, nem tudunk mit kezdeni vele.
Ezzel szemben a túloldal horizontálisan szerveződik. Nekik nincs látható vezetőjük, illetve mindenki az lehet, aki a hálózat tagjaként vállalja az arcát, kilép a nyilvánosság elé. Ha őt vagy bármelyik hálózati tagot sérelem éri, az egész gépezet mozgásba lendül, mellérendelő viszonyban lévén mindenki teszi a dolgát, nincs utasítás, nincs hatásköri vita. A felelősség megfoghatatlan, szétoszlik. Más lapra tartozik, hogy békeidőben egymást is kóstolgatják, de amikor beüt a vész, vagy egyszerűen érdeket kell védeni, a horizontális irányú hálózati modell működőképes.
Ha ezt megértettük, meg kell változnunk. Ha sikeresek akarunk lenni, ha ki akarunk lépni abból a helyzetből, hogy örökké rámutatunk a kettős mércére, de nem történik semmi. A vertikális modell megtartásával a horizontális gondolkodás elemeit is be kell csempésznünk közgondolkodásunkba. Tervutasítás helyett kell engednünk az egyéni kezdeményezőkészségnek. Nem arról van szó, hogy a mi sajtónk, a mi politikai közösségünk ne volna ugyanolyan felkészült és sikerre termett, mint a túloldalé, hanem pusztán arról, hogy nem vagyunk gátlástalanok, harc közben nem égethetjük fel a csatamező mögötti hátországot. A hátország ugyanis a hazánk – amit az ellenség felprédálhat, mert nem számít neki, nekünk azonban pont ezt kell óvnunk. Ugyanakkor világos, hogy ha nem lépünk ki a végrehajtásos rendszerből, ha nem figyelünk oda egymásra, nem segítjük egymás munkáját, bukásra vagyunk ítélve, mert a másik oldal stratégiája hosszú távon hatékonyabb. Sok mindent elértünk, de ha nem állunk szorosabban, ha nem dolgozunk teljes eltökéltséggel (eddigi sikereinket is ennek köszönhettük), akkor másfél év múlva elveszítjük a választást.
Erről szól ez a kis történet. Sokat kell munkálkodni azért, hogy felnőjünk a feladathoz. A fentiek szellemében először is tüntetést kellene szerveznünk a MÚOSZ székházához, egyrészt magáért az ügyért, hogy ebben az országban senki ne fenyegethessen keresztényeket, másrészt stratégiánk tökéletesítése, finomítása végett. Hogy amikor itt az idő, szorosabb legyen a kötelék.
Miért is nem tesszük?”