„Miközben gyerektelen felnőttek könyörögnek boldogságért égi istenekhez, rimánkodnak alapítványi félisteneknek, tegyeszes összekötőknek. Mennyi minisztériumi csúcsbér, belvárosi palota, szolgálati kocsi, egy pedagógus éves fizetését érő öltöny és/vagy munkaebéd kell még ahhoz, hogy belássa valaki, a perc számít, az óra, és nem a hónap, a félév, az félév? Mennyi parlagon maradt talentum, egész életre összegyűrt lélek kell még bizonyságul, hogy a család az család? Miért érdeke és kinek, hogy a melegekre kenve az egészet, inkább Olaszországba kerüljenek a gyerekek, minthogy olyan szülőjük legyen, akit az alkalmassági valamelyik akadálya közben elhagytak, és nem adott nekik az élet másik szerelmet, de csurig vannak felelősséggel és szeretettel?”