Ami megmarad

A hosszú hivatali idő évszádokra maradandó nyoma, hogy a millenniumi idők óta nem volt olyan bőkezű támogatása a kulturális fejlesztéseknek és a kultúra művelőinek, mint az elmúlt tíz évben. 

Ennek a felületi képe ma már sokaknak természetes: a hetven évig elzárt Román Csarnokkal átadott, megújult Szépművészeti Múzeum, a Hagyományok Háza, a Vigadó csodálatos épülete, az ebek harmincadjára hagyott Várkert Bazárból épült pompázatos hely, a felfrissülő és megszépülő, gazdagodó Városliget.

A hamarosan régi pompájában megnyíló Operaház, az épülő Modern Operaház,a rozsdaövezetté pusztult gellérthegyi tetejének rendbe tétele.

Az egyre szaporodó digitális múzeumi platformok, a MÜPA pompás munkái.

Nemrég megnyílt komoly kutatási programokkal a Kertész Intézet, ezekben az években jött el a magyar filmművészet új aranykora, Oscar-díj és európai díjak özöne mellett a közönség is végre tömegesen ismerte el a magyar filmművészek teljesítményét: elkezdtek újra magyar filmekre járni az emberek a mozikba. Enyedi Ildikó és Horvát Lili filmjei nem csupán káprázatosan szépek, hanem méltán arattak, aratnak nemzetközi sikert.

Kiderült: a kultúrára a legínségesebb időkben is van pénz, „földi javaink” alapvető része, mindennapi szükségletünk.

A „legyen úgy, mint régen volt” vagyis az épített térben a restaurált és méltó mód helyreállított épületek sora, a Palotanegyed rendbehozatala, a templomok rendbehozatala, s az ódon díszek mögött a modern technika működése, a 21. századi szükségleteknek a biztosítása a legkézelfoghatóbb módon teszi megfoghatóvá a vonzó konzervatizmus lényegét: a kulturális örökségünk, a nemzeti hagyományaink – vagyis önazonosságunk – ötvözését a modernitás gyakorlati eredményeivel, készségeivel.

Mindez pedig rendkívül fontos és nem csupán maradandó teljesítmény, hanem mintegy fedezetet is ad arra az érdemi párbeszédre, amelyre szelíd hangnemben, de valódi szükséglet van.

A nemzeti emlékezet ápolása kiemelt feladata-e egy kormányzatnak? A nemzeti műemlék épületek megóvása, a nemzeti közgyűjteményekben a műtárgyak szaporítása kiemelt feladata-e egy kormányzatnak? A nemzeti kulturális örökség digitalizációja és mindenki számára hozzáférhetővé tétele, érthető interpretálása kiemelt feladata-e egy kormányzatnak?

Szerencsére a kormány ezekre a kérdésekre tettekben határozott igennek felelt.

Mindezt egy olyan nemzetközi újhullámban, ahol a tudományos gondolkodásra nevelő egyetemi világ főszabály szerint kiiktatja az akadémiai módszerekkel alátámaszthatatlan egyéni értékítéletet, elvitatja az ízlés létjogosultságát, a konzulensek tevékenysége gyakran a szerző sajátosságainak levagdosásából áll, egy zavarba ejtően mechanikus objektivitásra törekedve.

Ennek fényében

amely előszeretettel bélyegez meg konzervatív, történeti hagyományokat elfogadó, vagy nem a fősodor által pecsételt közelítéssel kritizáló tudóst és tudományos munkát, ami kizárólagosnak és mindent felülírónak tekinti a reprezentációs-igazságszolgáltatás kötelmét, amit feszélyez a hallgatók elkötelezettsége és tárgyi felkészültsége közti különbség, mivel az kikezdi a mesterséges egyenlőség szintén primer fontosságát.

Ebben a világban az egyetemek és a köréjük épülő műhelyek gyakran nem a fejlesztő hatású kompetíció és az érvényesülés megalapozásának helyszínei, hanem felzárkoztató iskolák, amelyek minden igyekezetükkel egy szintre hozzák a meglévő tudásokat. A tájékozottabb hallgatók ismereteit elvenni már nem lehet, de elvi alapon érvényteleníthetőek. 

Mindennek tágabb, felületesebb lenyomata pedig számos kulturális vitában is érzékelhető.

A covid-krízis – rosszban is megtalálni a jót – nekem azt hozta, hogy újraolvastam a Nyugat és a Holmi összes lapszámát. Mindegyikben találtam legalább egy, olykor több maradandó, nagyszerű munkát. (Számos nagyszerű tematikus antológia kiadható lenne mind a kettőből.)

Napi munkám során folyamatosan nézem a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria által őrzött műremekeket. Mindez közös, mindez a miénk, fontos a köztudatban tartani.

s azt tapasztaljuk ebben a már nem is olyan új századunkban, hogy egy puha, de nyákos nyúlóssága miatt mindenhová odaragadó, világméretű presszió érvényesítésére van igénye keveseknek, amelyet – mint az lenni szokott – tömegek szenvednének meg.

Ebben az új világban egy megfilmesített Kertész-mű nem pályázhatna Oscar-díjra, mert sajna nem szerepelnek benne a megkívánt kisebbségek. Ebben az új világban leszednék Gauguin munkáit a falról. Ebben az új világban új numerus clausus van az egyetemeken, szerkesztőségekben (csak kvótának nevezik), mert nem a teljesítmény, hanem a származás számít felvételkor. Világhírű krimi címét írják át, világlap munkatársát rúgják ki, mert egy házibuliban nem volt PC a maszkja – vagy legalábbis valaki úgy találta, hogy nem volt az.

Ilyenkor különös tétje van annak, hogy nem kell inteni az őrzőket: maguktól is védik a közös értékeink strázsáját, s mind több teret teremtenek arra, hogy ezt mind többen megtehessék.