A Nyugat politikai vaksága

„Hozzánk a kommunizmus keletről, szovjet importból érkezett. Pedig nyugati találmány, Brüsszelben született. »Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete«, írta Karl Marx a Kommunista kiáltványban. Pontosabb lett volna, ha Nyugat-Európát említi. Lenin vitte keletre azzal, hogy nem a legfejlettebb, hanem épp a legelmaradottabb országban döntötte meg a kapitalizmust. De a nyugat-európai szalonokban és egyetemeken keletkezett eszme már jóval 1917 előtt eljutott a munkástömegekhez, marxista pártokat hozott létre, majd egymással is vitázó áramlatokra bomlott. Lenin mozgalma úgy tűnt, mint ezek egyike. Vladimír Palko Jönnek az oroszlánok című könyvében a marxi gyökerű mozgalmakat egymás unokatestvéreinek tekinti, akik vetélkednek egymással, de mint jó unokatestvérek, ha van közös ellenség, összezárnak. A második világháború alatt – Adolf Hitler miatt – ez meg is történt.

Az első világháború utáni zavaros időkben a bolsevikok látszottak az unokatestvérek között a legsikeresebbnek. Szerte Európában létrejöttek az őket követő pártok, miközben a nyugat-európai marxizmusnak voltak saját pártjai, odaadó hívei, sajtója, értelmisége. Az orosz kommunistáknak viszont államuk volt, hadseregük és minden állami financiális forrásuk. Felnéztek rájuk. Moszkva lett a világkommunizmus fővárosa, és terjeszkedni akart. A XX. század első felében két nagy nyugat-európai »katolikus« országban is közel állt a győzelemhez. Spanyolországban ennek véres polgárháború vetett véget. Olaszországban az 1948-as választásokon a győzelmüket a kommunistaellenes erők rendkívüli összefogása hiúsította meg. A kommunista világforradalom elmaradt, de az eszme a modernség és a progresszió álruhájában tovább élt.”