Vírus és rendszerválság

„Képzeljük el, ha a klímaváltozás révén az olvadó permafrosztból kiszabaduló, sokkal durvább kórokozók idéznének elő ilyen elterjedésű járványt. Most voltaképpen kevésbé drámai körülmények között tudjuk a társadalmi, gazdasági, egészségügyi, politikai rendszereink stressztűrő képességét tesztelni.

Szélsőséges helyzetekben mennyire leszünk képesek gyorsan és hatékonyan reagálni? Mit tudunk elvárni a társadalomtól? Mennyire rugalmas extrém helyzetekben? Persze úgy, hogy most egy átmeneti helyzetet kezelünk, a klímaváltozással pedig tartósan kell berendezkedni a rendszert kikezdő változásokra.

És olyan körülményeket képzeljünk el, amikor valóban alapvető szolgáltatások szűnnek meg vagy kerülnek veszélybe. Ivóvíz, élelmiszer-ellátás, áram, gázszolgáltatás. Ez most egy relatíve olcsó figyelemfelhívás arra, hogy mennyire sérülékenyek a társadalmi-gazdasági rendszereink, és semmi okunk nincs pökhendien vagy magabiztosan nézni a globális ökoszisztéma eróziója nyomán várható, ennél sokkal súlyosabb stresszhelyzetek elé. Sokallják a közgazdászok és/vagy politikusok a klímaváltozás elleni küzdelem költségeit, aránytalanul nagy tehernek látják a Frans Timmermans által szükségesnek tartott 1000 milliárd euró klímacselekvésre fordított befektetést a következő hét évben? Ó, tényleg? Az ENSZ becslései szerint a koronavírus járvány egyetlen év alatt okoz ekkora kárt a világgazdaságban.

Pedig ez egy relatíve ártalmatlan, »olcsó« járvány. Tényleg annyira aránytalan teher az ilyen rendszerszintű társadalmi-gazdasági stresszhelyzetek valószínűségének szignifikáns csökkentése a Párizsi Klímamegállapodásban foglalt cél, a 1,5-2 fokos átlaghőmérséklet emelkedés teljesítése révén?

Harmadsorban: ebben a helyzetben egyértelműen megnő a helyi közösségek, autonómia jelentősége. Olyan korábban zöld ügyek, mint az élelmiszer-önrendelkezés vagy az energetikai autonómia most hirtelen felértékelődnek, fősodrú témákká válnak, és biztonsági keretezésben értelmezzük őket újra.”