Nem vagyok elájulva magamtól

„Eddig elég látványos és impozáns a pályafutása. Mire a legbüszkébb belőle?

Az én oldalamról nézve ez kicsit más fénytörésben látszik: egy szaktársam egyszer azt írta az egyik könyvem előszavában, hogy nekem nem is utam volt, amit bejártam, hanem csupa göröngyöm. És akkor még csak a pályám első harmadának a végén tartottam, lehettem 28-30 éves. Úgyhogy inkább azt mondanám, magyar viszonyok között rengeteg akadály leküzdése árán tartok ott, ahol tartok, de őszintén szólva nem vagyok elájulva magamtól, miközben természetesen néhány műsorom talán némi elégedettséggel tölt el. De azt hiszem, a hiányérzet azért mégis csak nagyobb bennem.

Kb. 30 éve beszéltünk utoljára. Én akkor kezdő tévés voltam, és ön többek között arról beszélt nekem, hogy az embernek tudatosan meg kell terveznie a karrierjét. Most ott és úgy van, ahogyan tervezte, hogy 62 éves korában lesz? Az előző válaszból úgy sejtem, nem egészen.

Nem teljesen, két dolog ugyanis elmaradt: a televíziós világkarrier, amit akkor 45 éves korom utánra prognosztizáltam, persze, inkább csak viccből, továbbá nem lettem pápa sem, mert jött Ferenc (Jorge Bergoglio), és őt első ránézésére is – mi tagadás – magamnál sokkal alkalmasabbnak találtam, és az elmúlt hét és fél évben be is bizonyította, hogy mindenkinél ezerszer rátermettebb az isteni küldetésre.

Ha lehetek személyesebb: Ferenc pápát mint a közélet egyik prominens szereplőjét követi, vagy úgy is, mint hívő?

Nem mint hívő, hanem mint erős szimpatizáns, aki szeret mindent elolvasni Ferenc pápáról is. Nagyon tisztelem ezt a nagyszerű és példaértékű embert, sok egyéb mellett azért, mert a figyelme az egyetemes horizontra irányul. Ennyi. ... Na, például attól még lendületbe tudnék jönni és talán sok mindent meg is tennék annak érdekében, hogy vele interjút készítsek. Azt, hogy miben különbözne ez a Ferenc pápával készült többi beszélgetéstől, nem tudom, de a velem együtt idősödő becsvágyamnak jót tenne, azt hiszem.

Amikor arról beszél, hogy nem teljesen alakult úgy a karrierje, ahogyan tervezte, azaz a becsvágyát nem sikerült maradéktalanul kielégítenie, akkor ezért önmagát okolja vagy az ön körüli világot?

Nyilván elsősorban magamban, a személyes adottságaimban és ezek számos ellentmondásában kell az alapvető okokat keresni, de talán a terep sem volt a legideálisabb a kibontakozáshoz. Aki Magyarországon élt az elmúlt 40–50 évben, akármilyen területen akart is az általában szerény magyar színvonal felett teljesíteni, nem éppen kikövezett utat talált. A rádiózás, a televíziózás ráadásul egy külön világ: a kevés igazán tehetséges és szorgalmas kivételtől eltekintve, tele szerénytelen, műveletlen és tájékozatlan alakkal, magabiztos féltehetségekkel és magukat túltisztelő dilettánsokkal, akiknek sem értékrendjük, sem világképük nincs. Ők többnyire a véletlennek vagy ismerőseiknek köszönhetően bekerültek a közegbe, és a tehetetlenségi nyomaték – meg a magas díjazás és az abból adódó életszínvonal – ott tartja őket évekre, évtizedekre. Abból sem csinálnak lelkiismereti kérdést, hogy hol ide, hol oda állnak, hol ezt, hol az ellenkezőjét képviselik, sőt, simán beállnak műsort vezetni a NER rádiójába, tévéjébe, ott veszik fel a havi több milliós fizetésüket, miközben magánközegükben, baráti körükben folyamatosan kibeszélik és szidják a gazdáikat, mint a bokrot.”