Egyre jobban terjed az emberek között a szorongás

„GONDOLATOK VASÁRNAPRA (A/32)

(Máté 25,1-13)

Virrasszatok: éberen várakozzatok. Legyetek készen, mert nem tudja senki, melyik órában jön a vőlegény. Virrasztani – a sötét éjszakában. Lámpással, világító lámpással a kézben. Tartalék olajjal, hogy ne aludjék ki a fény…

Mire várjunk mi, európaiak, európai keresztények? Világméretű válságot tapasztalhatunk, nincs emberképünk, nem tudjuk, mi végre vagyunk a világon. Mi az értelme ennek az egész megnevezhetetlen furcsaságnak, ami körülöttünk zajlik? 

Ahelyett, hogy éberen várakoznánk a teljességgel való találkozásra, egyre inkább kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, és a sötétségben félünk. Nem is félünk, sokkal inkább szorongunk. A szorongás megbénít, ellehetetlenít, nem tudunk tervezni, nem tudunk előre tekinteni. Nincs jövőnk. Úgy érezzük, nincs értelme semminek. 

Kinek higgyünk? Telekiabálják a világot mindenféle önjelölt próféták. Mintha az apokalipszis borzalmai jelennének meg a szemünk előtt. Végidőket élünk? Mi fog elpusztítani minket? Belepusztulunk talán abba, hogy fölöslegessé válunk, mert kiszabadult a szellem a palackból, és amiről olyan sokat írnak, vitatkoznak, az ún. „mesterséges intelligencia” fölöslegessé teszi az embert. Csak idő kérdése, hogy átvegye helyettünk az irányítást nemcsak az autónk, mezőgazdaságunk, de az egész világ fölött… És azt sem tudjuk természetesen, hogy hol és kik fognak robbantani, és hogy ki kinek vágja át a torkát. Félünk.

Vagy elpusztít bennünket egy nukleáris háború? Egyre kevesebbet hallunk már erről. De ettől a szorongásunk nem lett kisebb. Mennyien vannak, akik félve-rettegve várják, hogy mikor mutatják ki bennük is a koronavírust, aminek a következménye majd a szövődményes tüdőgyulladás, leépülés, lélegeztető gép, amiről aztán majd halottként kapcsolják le az embert…

Vagy sokan úgy gondolják, hogy az egész nem is igaz, csak kitalálták, mert világméretű hálózatok gazdasági érdekei ezt kívánják. De azért mégis csak meghalnak az emberek, és egyre többen kerülnek kórházba. Ez azonban tény, nem kitalálás. 

De vannak, akik már az influenza-oltástól is rettegnek: az is csak arra jó, mondják, hogy hamarabb pusztuljanak az idősek, még mielőtt a koronavírus megfertőzhetné őket. Ostobaság. 

Nem szeretnék rémtörténeteket mondani. Csupán megállapítom, és ezzel alighanem nem vagyok egyedül, hogy egyre jobban terjed az emberek között a szorongás. Legalább annyira, mint a vírus. Lebénulunk. Tehetetlennek érezzük magunkat. Elárasztanak minket a hírek és az álhírek. S ami legalább ennyire bénító: mindenki mindent jobban tud, mint a szakemberek és a felelősök. És ahelyett, hogy összefognánk, egyre hangosabb durvaságokkal van tele a világ. Nem ritkán gyűlölettel. Megfélemlítéssel. 

Ha valóban keresztények vagyunk, legyen bátorságunk megbízni a másik emberben! Merjük elfogadni, hogy vannak szakértők, és vannak, akik felelősen gondolkodnak és cselekednek az emberek érdekében. 

Ne felejtsük el, hogy Jézus újra és újra megszólít bennünket: Ne féljetek! Ne féljünk a sötétségtől, hanem merjünk világosságot gyújtani. Ne féljünk attól, hogy várni kell. Legyen bátorságunk ahhoz, hogy éljünk. Legyen bátorságunk ahhoz, hogy bízzunk az Istenben, aki a Názáreti Jézusban megmutatta, hogy ura a hullámzó tengernek, ura a szélnek – és ura életnek és halálnak. 

Ebben a nagyon is összekuszálódott világban most alighanem még nagyobb kihívás a keresztények számára, hogy világítson világosságunk az emberek előtt. Úgy, hogy lássák az emberek cselekedeteinket, és dicsőíteni tudják a mennyei Atyát. 

Ez a válság-helyzet, amit megtapasztalunk mindnyájan, figyelmeztetés kell, hogy legyen mindannyiunk számára. Nem mi vagyunk urai az életnek. S életünknek korlátai vannak. 

Ahol a kincsed, ott a szíved is. Tudunk-e egymásba kapaszkodni? Vagy úgy gondoljuk, hogy az emberpróbáló küzdelemben hatalmi érdekeket érvényesíthetünk, egymást lejárathatjuk, ellehetetleníthetjük? Most érezzük át igazán, hogy milyen fontos volna, ha mindenki igaz szót szólna. Az igazság tesz szabaddá titeket, mondja az Úr. 

A világító lámpások, mécsesek, gyertyák olyan könnyen kialusznak. Törődni kell velük. Ne legyünk balgák. Gondoljunk a jövőre.

Ne ragadjunk bele az itt és most-ba, hanem itt és most merjünk előre tekinteni, azzal a hittel és bizalommal, hogy a másokért hozott áldozatnak ereje és értelme van. 

Ne féljünk a sötétségben. A húsvéti gyertya lángját meg kell őrizni. Világítani kell, s józanul várakozni. Rajtunk múlik, hogyan alakítjuk a közvetlen környezetünket. Rajtunk múlik, hogy erősítjük-e egymást, vagy hagyjuk, hogy járványként terjedjen a szorongás. Ne féljetek! 

Olcsó és felületes dolog volna azzal vigasztalni egymást, hogy tűrjetek, szenvedjetek, s majd jutalmatok lesz az égben. Jézus jelenlétet kíván tőlünk, kitartást, hűséget, nem pedig azt, hogy magunkra zárjuk az ajtót, vagy éppenséggel kimeneküljünk a világból. Hitet kíván tőlünk. Hitet, hogy higgyünk őbenne, és az Atyában, aki őt küldte, hogy nekünk életünk legyen. Békességet hagyott ránk, az ő békéjét. Nem úgy, ahogy a világ próbál békét adni. 

Jézus nem ígért senkinek sem könnyű életet. De ígért értelmes és kiteljesedő életet. Ma különösen is hangsúlyt kap, hogy aki meg akarja találni önző módon a saját életét, az elveszíti azt, de aki kész a szolgálatra, az áldozatra, a rászorulókkal való szolidaritásra, az megtalálja azt. 

Bár többször idéztem már, hadd idézzem ismét Keresztury Dezső bátorító vallomását: 

»Sokszor éreztem: vége van,
megölnek, elvesztem magam,
s mindig túléltem;
sokszor éreztem: eltűnök,
s a nap mindig kisütött,
valaki lenyúlt értem;
 mindig úr lett a vadakon
valami nagyobb hatalom,
s elfértem tenyerében.«

(Keresztury Dezső:Valaki tenyerében)”