Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Próbáljunk meg így kommunikálni, senkit se bántva, mindenkinek esélyt adva!
„Azt mondta anyukám, hogy az én felelősségem, ha a másik nem érti, amit mondok. Az nem őszinteség, hanem bunkóság, ha a másikat megsértem a közlendőmmel.
Vegyünk egy alapesetet. A nő közölni szeretné a férjével, hogy jobb lenne, ha többet foglalkozna vele és a gyerekekkel és kevesebbet a munkával. Megteheti, hogy nem szól, hogy ne legyen vita, mert ha szóváteszi, akkor jön a szokásos párbeszéd, hogy »de kisanyám, ebből élünk, hogy dolgozom, stb.«. De ha nem teszi szóvá, akkor egyszer kirobban és akkor aztán túlozva, bunkósbotként csap le. Megteheti azt is, hogy elhordja mindenféle csúnyának az urát, de akkor a végén nyüszítve vonul a család összes vérig sértett tagja a sarokba. Vagy megteheti, hogy azt mondja: ma mennyire jó volt, hogy már 6-ra hazaértél és játszottál a gyerekekkel és boroztunk este! Olyan jó lenne, ha többször lehetne így! Nem lehet valahogy rendszeressé tenni?
Ha így kommunikál a nő, akkor a férj azt érzi, hogy szeretik, fontos a családjának és még az is lehet, hogy igyekszik úgy beosztani az életét, hogy több idő jusson a családjára.
Ez a példa igaz az összes kommunikációnkra, hogy lehet úgy, hogy hatékony legyen és jó és lehet bunkósbot is és káros.
Na, ez van a politikai kommunikációban is. Ha azt mondjuk, hogy segítsük a fiatalokat, hogy gyerekük legyen és családjuk, mert ettől lesznek boldogok, akkor ennek mindenki örül. Ha azt mondjuk, hogy a lombikgyerek bűnösen fogant, az egyedülálló szülő nem alkalmas gyereknevelésre, a gyerekeknek csókolózó királyfik képeit lenne jó mutogatni, ha a normális családi életben hiszel, akkor maradi vagy, stb. Ha ilyeneket mondsz, akkor lehet, hogy lesz egy éljenzőtáborod, de megsértesz egy csomó embert, márpedig a fent levezetett anyukám féle kommunikáció alapján, mindenki maga felelős, hogy amit mond úgy értse a másik, hogy azt értse belőle, amit mondani akart, másrészt a másik megsértéséből veszekedés lesz és nem az elérni kívánt harmónia és boldog jövő.
Azonban, ha megdicsérjük a másikat, hogy milyen jó, hogy itt tart az orvostudomány és te is ilyen ügyes voltál és született egy lombikgyereked, milyen jó, hogy bár egyedül maradtál, de legalább egy gyermeked van, akit ügyesen nevelsz, milyen fontos, hogy érzékenyek legyünk és elfogadjuk, ha a másik eltérő a normálistól, milyen jó, hogy te meg tudtad valósítani az ideális családi életet!
Szóval próbáljunk meg így kommunikálni, senkit se bántva, mindenkinek esélyt adva!
Persze tudom, hogy egy ideológiai világháború van, de lehet ebben a háborúban is fegyvernemet kellene váltani, dicsérő puskákat elővenni és akkor az ellenség hirtelen nem tudna hova lőni, a csapat pedig beállna mögénk, mert itt van a béke.”