Antall József megkért, hogy erről senkinek se beszéljek

„1990 tavaszán a Magyar Demokrata Fórum megnyerte az országgyűlési választásokat. Kormányra kerülve mennyire tudta végigvinni a párt az elképzeléseit?

Belül többen azt éreztük, hogy 1989-ben még túl korai volt a választás. ’87 szeptemberében volt az első lakiteleki találkozó, egy évvel később a második, ’90 tavaszán pedig már választott az ország. Kevés idő volt arra, hogy megszervezzük a Magyar Demokrata Fórumot, igaz, erre az építkezésre a többi pártnak sem volt több lehetősége.

1990. április 8-ának éjszakáján, annak ellenére, hogy megnyertük a választást, nagyon el voltam keseredve, mert hiába sikerült 146 embert bevinni az Országházba, ez a felhatalmazás kevés lehetőséget adott egy radikális rendszerváltoztató program megvalósítására. El kellett dönteni, hogy vagy ki kell írni egy új választást, vagy a választóktól kapott felhatalmazással elvisszük a programunkat addig, ameddig lehet.

Én is azon a véleményen voltam, hogy amit csak lehet, meg kell tenni, mert esetleg olyan erők kerülhetnek hatalomra, akik egészen mást fognak csinálni, mint amit mi. Aggodalmunk nem volt alaptalan, hiszen 1994-ben az MSZP-SZDSZ összefogásban ez az erő testesült meg. 1990-ben kétharmad híján el kellett vetni a radikális programot, melyek elsősorban a kárpótlás és az igazságtétel területén voltak a legfájóbbak, de a gazdaság területén is erősen érződött ennek hiánya.

Mennyire volt egységes az MDF? Nem nehezítették a belső ellentétek a kormányzati működést?

Voltak a párton belül is különbözőségek, de emlékeim szerint nem azok miatt lett néha zárlatos az MDF áramköre. A pártszervezet alapvetően jól működött, de esetenként olyan megterheléseket kapott, amelyek nagyon megnehezítették a működést. Olyan villámcsapások voltak ezek, melyek belföldről és külföldről egyaránt érkeztek.

Európa nyugati részéről is jött ilyen?

Természetesen. Lehetett érezni, hogy Németországnak csak addig voltunk érdekesek, amíg a választások meg nem történtek, utána már egészen másképpen gondolkodtak rólunk. Egy elképzelhetetlennek tűnő példát hadd említsek meg.

A választást követően Antall Józsefet bízták meg kormányalakítással. Az MDF elnökségi ülésén vártuk Antallt, aki nem jött, pedig mindig pontos volt. Engem kértek meg, hogy nézzem meg, mi történt. Bementem az elnöki szobába, Csóti György és Marinovich Endre fogadott. Mondták, hogy Antall Helmut Kohl kancellár telefonját várja. Ottmaradtam és vártam. Megcsörrent a telefon, jókedvűen indult a tolmáccsal folytatott beszélgetés, majd hirtelen azt mondja Kohl kancellár, hogy »Nagyon örülök, hogy kormányt alakítasz, de remélem a külügyminisztered Horn Gyula lesz!«

Ledermedtem, de a döbbenet ült ki Antall arcára is. Antall nem értette, ezért Kohl ismét elmondta, hogy Horn Gyulát elfogadnák külügyminiszternek. Antall elmondta, hogy ne haragudjon, de Horn a kampányban ellenfelünk volt, szó sem lehet róla, hogy ilyen megbízást kapjon. Akkor Kohl nyomatékosan azt mondta, hogy »Nagyon határozottan kérlek, hogy Horn Gyula legyen a külügyminiszter!«. Antall erre elmondta, hogy ha ezt megteszi, akkor megbukik mint politikus – és tömegek lesznek az utcán.

Kohl erre csak annyit mondott, hogy »kezelni kell az ilyen helyzetet…«

Antall kijelentette, hogy ő ezt nem vállalja, nem lesz a külügyminiszter Horn Gyula. Utána igen fagyos hangulatban zajlott a beszélgetés. Amikor véget ért a hívás, Antall odajött hozzám és mondta, hogy erről senkinek se beszéljek. Már a kormányalakításkor meg kellett tehát értenünk, hogy a Nyugat ismét cserben hagyott minket, mint ’56-ban, vagy éppen a korábbi évszázadokban.”