Amikor vége az utolsó dalnak is: fájdalmas búcsú Balázs Fecótól

„Nem is olyan régen hosszan beszélgettünk. Akkor még semmi bajod nem volt. És vigyáztál is magadra, hiszen volt az a fránya szívbetegséged, amely megijesztett s lassítottál. Eldobtad a cigit, kevesebb fellépést vállaltál.

Ültél velem szemben egy kávézóban, a védjegyként szolgáló sapkában és napszemüvegben. És emlékeztél. Emlékeztél azokra a legendás időkre, amikor 1972-ben az imádott bandáddal, a Taurussal az Ifjúsági Parkban léptetek föl. Telt ház volt, talán még Pesten is a ti zenéteket hallgatták, amely új volt, vérbeli progresszív rock, amit imádtál. Addig a koncerteken leginkább ültek a tinik, erre jött a Taurus és mindenki csápolt, tombolt, s úgy érezte, hiába a vasfüggöny, meg a bezártság, itt a zene! Ott volt a színpadon Som Lajos, aki mindent tudott a basszusgitárral és Radics Béla, a meg nem értett zseni, a szólógitár virtuóza, akit sajnos szépen lassan megölt a közeg és átitta magát a túlvilágra.

Meséltél a gyerekkorodról is. A ferencvárosi Ernő utcai, gangos bérházról, ahová akkor kerültél, amikor az imádott édesanyád már nem élt. Négyéves voltál mikor meghalt. Soha nem tudtad feldolgozni, s szerinted pont azért lettél érzékenyebb az átlagnál, mert a hiánya gyötört és mert kiskorodban sokat betegeskedtél. Ott a Ferencvárosban talált rád a zene, a Bakáts téri zenei általánosba jártál, s sokáig úgy volt, meglehet, a komolyzene lesz a te világot. Aztán úgy alakult, hogy a könnyűzenében lettél legenda.

Az sem véletlen, hogy amikor megalakítottad a Korált, azt akartad, hogy az ifi parkban lépjetek fel először. Ott, ahol hat évvel korábban a Taurussal zenéltetek. És a Korál is sikeres lett, te pedig a lírai rock nagykövete lettél. Sírtunk, nevettünk a koncerteken, nekünk szólt minden sor, amit énekeltél és amit Horváth Attila, a jó barátod írt neked és veled együtt voltunk szerelmesek, boldogok vagy boldogtalanok.”