A szent nem attól szent, hogy mindig mindent jól csinál

„Gyakran hallhatjuk, hogy a fiataloknak példaképekre van szükségük. Sokszor a szentek életét állítják eléjük követendő mintaként. Hogyan viszonyulnak a tinédzserek és általában a hívek a szentekhez?

Talán az Egyház is elkövetett némi hibát akkor, amikor a szentek képét, életrajzát úgy tárta a hívek elé, hogy abból úgymond kihagyjon minden zavarba ejtő, nem tökéletes szakaszt, olyan személyiséget tárva ezzel az olvasók elé, amelyben a szent mindig tudta, mit kell tenni, és rögtön megértette Isten akaratát.

A valóságban azonban az életszentség nem egy statikus, egyből rendelkezésre álló adottság, hanem egy lassan kibontakoztatott erény, amiben komoly küzdelmek és néha zsákutcák is vannak. A szent nem attól szent, hogy mindig mindent jól csinál, hanem attól, hogy sohasem mond le a tökéletesedés útjáról.

Mindennap több és jobb akar lenni, mint tegnap volt. Nem ül le az élete. És tudja – saját gyengeségeivel találkozva –, hogy mindezt önerőből nem tudja elérni. Ezért meghívja mindehhez Istent. Beengedi Őt az életébe, sőt tudatosan átadja neki az irányítást. És ne felejtsük el: szentnek lenni ezen a földön sohasem jelent célba érkezést – mintha lenne valami földi paradicsom –, sokkal inkább egy úton levés, amely abba az irányba tart, annak vonzása alatt áll, ahol majd a cél lesz.

Ha az életszentséget és a szenteket így tárjuk a mai fiatalok elé, számtalan helyen találnak kapcsolódási pontot saját belső és külső küzdelmeikhez, bizonytalanságaikhoz. A segítséget mindenki szereti és örömmel fogadja. Fontos, hogy az Úristent ilyen életüket segítő, irányt mutató, küzdelmeikben erőt adó társnak tekintsék, aki személyes kibontakozásukban is támogatja őket. Semmit nem akar elvenni tőlük (csak amire valójában nincs is szükségük), és a Mindent akarja adni nekik.

Milyen elvárásokat fogalmaznak meg a fiatalok, mit várnak el az Egyháztól? Zajlott a felek között ebben a témában párbeszéd?

Látjuk, hogy manapság minden szinten, a hittanóráktól kezdve a Szentatya tanácskozásáig komoly párbeszéd zajlik az Egyházban a fiatalokkal. Szeretnénk jobban megérteni a gondolkodásmódjukat, az őket ért hatásokat, hogy aztán az üzenetet, ami ugyanaz kétezer éve, ne múlt századi szavakkal és módszerekkel akarjuk beléjük erőltetni, hanem az ő csatornáikon keresztül és az ő nyelvezetükön juttassuk el hozzájuk. Fontos azonban ilyenkor az a tény, hogy az evangéliumot nem szabad lebutítani, lenézve ezzel a fiatalokat. A radikális elköteleződésre ma is van igény. Ha mi nem kínáljuk fel ezt nekik – attól félve, hogy ez ijesztő –, mások majd megteszik helyettünk. Ahhoz azonban, hogy az üzenet elérkezzen hozzájuk, nem beszélhetünk el a fejük fölött. Ismernünk kell a közeget, amelyben élnek és kommunikálnak, hogy bevilágíthassuk azt Jézus evangéliumával. Az a Szent Pál, aki annak idején leveleket írt, bizonyára ma a világhálón keresztül is kommunikálna.

Hogyan lehet megtalálni azt a hangot, módszert, hogy a fiatalok azt érezzék, hogy nem az evangelizáció tárgyai, hanem alanyai, és partnerséget kínál a hit, a vallás révén a pap-tanárjuk az útjuk során?

Nagy kegyelemnek érzem, hogy az Úristen először a tanári pálya felé terelt, és engedte, hogy kémia-hittan szakos tanár legyek. Tizenhat éve tanítok, és ebből tíz évet egy katolikus gimnázium mindennapjaiban élve érzékeltem a mai fiatalok kihívásait. Igazgatóként és most tanárként is beszélgetek a diákokkal, és az a kép rajzolódik ki számomra, hogy a fiatalok rendkívül igénylik azt, hogy meghallgassák őket, odafigyeljenek rájuk. Megbecsülik azt, aki partnerként kezeli őket, és meghívja őket az együttműködésre. Az úton lévő, önmagát is egy nagyobb nyáj bárányaként értelmező nevelőre felnéznek. Fontos, hogy lássák: én is leborulok valaki nagyobb előtt, én is segítségre szorulok egy felsőbb erőtől.

Ez a viszonyrendszer sok zárat meg tud nyitni a fiatalok szívében-lelkében. Így hatékonyabb segítői tudunk lenni nekik, miközben mi is sokat tanulunk tőlük.”