Liberalizmus mint megtévesztés

„Azt gondoljuk ugye, hogy a magyarországi baloldal – mely 1994-ben dicstelen frigyre lépett a liberálisokkal – és a Jobbik összefogása egy egyedi, jóformán megmagyarázhatatlan jelenség, melynek csodájára járnak emberek a Föld négy sarkából. Csakhogy nem erről van szó: ahogy a marxizmus és személy szerint Karl Marx eredeti, antikapitalista tézisei erősen zsidóellenesek is voltak egyben, úgy a mindent felforgatni vágyó posztmodern progresszió is szívesen szövetkezik a radikalizmussal, sőt magáévá is teszi követeléseit, ha a fentiek mellett még a másik nagy közös cél, a normalitás lebontásának lehetősége is felsejlik a horizontjukon.

Gondoljunk csak bele: a klasszikus liberalizmusnak, ha volt kiemelt célja és értelme, akkor az a gondolat- és véleménynyilvánítás szabadsága volt. A liberális ideológia stratégiai ívét azonban behorpasztotta a konzervativizmus elleni küzdelem igénye, így inkább a szocialisztikus irányzatok felé orientálódtak, és magukévá tették annak felszabadításmániában végződő egyenlőségképét. Így a nemcsak minden ember, hanem minden kulturális kód, magatartási forma egyenlő, diszkriminációmentes kezelésének utópiája felülírta a szólásszabadság fontosságát.

Így jött létre napjainkra a politikai korrektség néven ismert nyelvi (és ideológiai) leleményösszesség, mely ma már a »hallgattassék el a másik fél is« szellemi terrorjának talapzatán áll. Ők jönnek azzal, hogy micsoda dolog egy homoszexualitást népszerűsítő kötet ellen kifogásokkal élni – miközben találomra kiválasztott csoportok érzékenységére hivatkozva nem győzik átírni a történelmet, cenzúrázni a ma már nem »szalonképes« műveket vagy csak egyszerűen ledönteni a nekik nem tetsző köztéri műalkotásokat.

Apropó, szobordöntögetés (meg boltgyújtogatás és társaik). A másik, ami nagyon mélyen gyökerezett a liberális elmében, hogy a másikhoz nem erőszakkal, hanem érveléssel fordulunk. A Voltaire-nek tulajdonított mondás, miszerint »nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd« jelentése kissé kifordult önmagából: már nem az »agree to disagree« (jogunk van egyet nem érteni) érzésvilágán van a hangsúly, hanem a »halálos harcon« – azok ellen, akik nincsenek egy platformon a libernyákokkal. Ebből faka­dóan pedig – az »elnyomottak« részéről vagy érdekében, már megint egy szocialista tantétel – legitim az erőszak, a vandalizmus, a bosszúállás, legyen szó a régmúltban bekövetkezett sérelmekről vagy a szociális kirekesztettség aktuális érzéséről.”