Franciaországot Gabon gyarmatosítja, és nem fordítva

„De nem az az igazi baj, hogy Franciaország a gyenge középhatalmi státusz felé süllyed. Nem az, hogy foszladozik Francafrique, a DeGaulle elnök által létrehozott informális afrikai gyarmatbirodalom. Még csak az sem, hogy az egykori gyarmatok némelyike mélyen korrumpálta a francia politikát. Omar Bongo gaboni elnök évtizedeken át támogatott francia politikusokat pénzzel és lehetőséggel, nem kevesen közülük máig a hatalom közelében vannak. A francia politikai életet átszövő korrupciós háló legendás, mondhatni rendszerszintű. Ahogy Pierre Marion, a DGSE, a francia külügyi hírszerzés egykori vezetője mondta: »Arra a következtetésre jutottam, hogy fordított gyarmatosítási helyzetben vagyunk. Franciaországot Gabon gyarmatosítja, és nem fordítva.«

Az igazi probléma az úgy nevezett fordított gyarmatosítás másik oldala: a volt gyarmatokról történő masszív bevándorlás és az ország az elmúlt évtizedek egyéb irányokból – például az oroszországi csecsen közösségből – történő meggondolatlan migrációs politikája. Franciaország évszázadokon át a legsikeresebb asszimiláló volt Európában. Nem tudtak ellenállni az állam és a francia kultúra fényének és a durván elnyomó politikának se a németek Elzászban, se a flamandok Dunkerque, azaz eredetileg Dunkerke környékén. Csak a bretonok, korzikaiak és baszkok okoztak/okoznak némi problémát, de semmi hasonlót ahhoz, amit Katalónia Spanyolországban vagy Észak-Írország az Egyesült Királyságban gerjeszt. Az asszimilációs stratégia azonban láthatóan megbukott az iszlámmal szemben.

A volt gyarmatokról bevándorlók, különösen a marokkóiak és algériaiak eleve negatív emlékeket hoztak magukkal a francia uralomról – teljesen jogosan. Az algériai szabadságharcnak még francia becslések szerint is negyedmillió algériai áldozata volt, huszonötezer francia katona és hatezer európai civil mellett. A marokkóiak sem gondolnak jó szívvel a francia protektorátusra. Nagyon más a vallás és a kultúra, mélyek a történelmi sérelmek. A bevándorlók integrációja akkor is nagyon nehéz lett volna, ha a francia politika mindent jól csinál. Az asszimilációs politika bukásának története nem arról szól, hogy bárki is »gonosz« lett volna. A többségi társadalom is emberekből áll, – bizonyosan van megannyi igaz és érthetően traumatikus diszkriminációs történet. De a bevándorlók is emberek, és nem kevésszer ott is sérelmet látnak, ahol nem történt hátrányos megkülönböztetés. Hiába vannak sikertörténetek, magasra jutott sportolók, színészek, sőt van sok vegyesházasság is. De a kevés sikert felülírja a sok kudarc, a házasságoknál pedig éppenséggel gyakori, hogy a francia fél tér át az iszlámra. Franciaország elitje nagy progresszivitásában összerakott egy társadalmat, amely képtelen egységessé válni és egy közös narratíva mentén együttélni. A muzulmán népesség vallásossága az elmúlt évtizedekben nem gyengült, hanem reneszánszát éli – elsősorban a fiatal generációk körében. A ramadánt immár a hatmillió muzulmán 70%-a tartja, egyre kevesebben isznak alkoholt és egyre többen járnak mecsetbe.”