„Fehérnek” lenni világtörténelmi bűn

„– Miért? 

– Nem tudom a választ. A kérdés megválaszolásával fiatal és ambiciózus társadalomtörténészek és szellemtörténészek sorát bíznám meg, nagyon szép kihívás lenne. A magyar nyilvános beszéd, a magyar kollektív identitáskép »fehérré« válásának megértése óriási léptékben előmozdítaná legszentebb közös kincsünk, a magyar kultúra ügyét. Annak a dokumentálása, hogyan s miért kezdtek el azonosulni a magyarok, főként a magyar elitek a nyugat-európai Fehér pozícióval. Azzal a Fehér szemléletmóddal, melynek lényege, hogy a világ többi részénél, a világ többi népeinél minden szempontból fennsőbbrendű identitáspozíciót követel magának.

E fennsőbbrendűség-állítás oly egyértelmű, annyira kikezdhetetlen, hogy még vitatni, megkérdőjelezni sem szabad. Kelet-közép-európai »küldetésünk« eszerint az volna, hogy fennen hirdessük: bizony-bizony, mi is részesei vagyunk e fennsőbbrendűségnek. Amikor úgy érezzük, hogy mégsem vagyunk a részei – például mert valaki megkérdőjelezi a »fehér« mivoltunkat, például nyugati irányból, vagy belénk költözik a kínzó a kétely saját »fehérségünkkel« kapcsolatban –, úgy reagálunk, hogy még hangosabban, még hiteltelenebbül bizonygatjuk. Ez az álláspont nem fenntartható – ráadásul mélyen erkölcstelen.

»Fehérnek« lenni ugyanis világtörténelmi bűn. »Fehérnek« lenni azt jelenti, hogy globális történelmi előjogokat követelünk saját magunknak. Azt állítjuk, jogunk van ahhoz, hogy más földrészek, így például Afrika belsejéből kiszedjük a kaucsukot, elraboljuk a legkülönfélébb nemesfémeket, azon az alapon, hogy – úgymond – »szükségünk van rá«.

Jogot formálunk arra, hogy rabszolgává tegyük embertársaink millióit és jelentős profittal áruba bocsássuk őket, mondjuk a »szabad kereskedelem« címszava alatt. Nem csak Haitiről és az amerikai Délről beszélünk, hanem a világ nagy részéről, és nemcsak a régmúltról, hiszen máig tartó folyamatok ezek. Ma is magától értetődő módon jogot formálnak a Fehér magasabbrendűség önjelölt képviselői arra, hogy a lehető legdurvább tiszteletlenséggel kezeljék a világ Nyugat-Európán / Észak-Amerikán kívüli részének – vagyis óriási többségének – kultúráját, etikai, politikai, kulturális, földrajzi, stb. jellegzetességeit anélkül, hogy fogalmuk lenne az érintett társadalmak múltjáról, jelenéről, valódi problémáiról.

– Ennél a kérdésnél lesz úrrá nagyon sok kelet-közép-európain a szorongás, mert itt egészen mások a tapasztalatok. Egyrészt a roma szegregáció (és a szegregáció által generált konfliktusok) miatt, másrészt a homogén társadalom szerkezete miatt. Nem nagyon van arról tapasztalat, milyen sokféle társadalomban élni. Ha azt hallja az itteni ember, hogy »fehérnek lenni bűn«, akkor azonnal tiltakozni kezd. Nem tehet róla – állítja – hogy fehérnek született. Nem is igazán érti, miről beszélsz, amikor fehér magasabbrendűségről beszélsz. Nem tud semmit a rabszolgatartásról, hiszen itt nem volt ilyesmi. (Romániában sokáig volt rabszolgatartás, de erről sem tud az átlag). Ha azt hallja az itteni ember, hogy »fehérnek lenni bűn«, azt fogja gondolni, hogy ez nem más, mint a rasszizmus egy formája, és ő – mint fehér – nem tettes, hanem áldozat.

Kihagytam egy fontos lépést, köszönöm, hogy erre figyelmeztetsz. Az, hogy valaki Fehér – hogy Fehérnek »vallja magát« – annak semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen módon, mennyire pigmentált a bőre. A Fehérség (negatív tartalmú) erkölcsi kategória. Az Amerikai Egyesült Államok írott történelme a nyilvános kultúrában – elég felháborító módon egyébként – máig az európai »Fehér« bevándorlással kezdődik. És egész kis történészi iparág foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan lettek a különböző csoportok »Fehérek«. Egy Karen Brodkin nevű történész indította ezt a mozgalmat jó egy generációval ezelőtt a »Hogyan lettek a zsidók Fehérek?« (How Jews Became White Folks) című könyvével.

Ezt a kötetet más népcsoportokra vonatkozó kutatások követték. Brodkin kitűnő megfigyelése azt írja le, hogy amikor nem-nyugat-európai és nem-észak-európai csoportok érkeztek az Egyesült Államokba, azok tagjai kivétel nélkül mind a »nemfehér« – értsd: állítólagosan alacsonyabb rendű – kategóriákban jelentek meg az ottani elit beszédmódjában.

Az amerikai társadalomtudományi szakmaiságot sok szempontból teljes joggal tisztelő európai értelmiség számára talán megdöbbentő lehet, hogy az Amerikai Népességtudományi Társaság a harmincas évek elején lényegében azért jöhetett létre, mert különböző lobbicsoportok fennen követelték, hogy legyen népességkutatás az Egyesült Államokban. Ezek között a két legerőteljesebb csoportozat az – egyébként a személyek vonatkozásában átfedést is mutató – bevándorlás-ellenzők és az eugenikai társadalom-elképzelés képviselőinek csoportja volt.

Ezek szilárd meggyőződése az volt, hogy az Egyesült Államok, úgymond, borzalmas jövő elé néz, mert nemkívánatos génállományú csoportok tömegei érkeztek az országba. Amikor ezt hallja a magyar kultúra művelője, az esetek 99 százalékában arra gondol: »hát persze, a színesbőrűek«. Pedig nem – rólunk, kelet-, kelet-közép-, illetve dél-európaiakról volt szó, mint nemkívánatos génállományú csoportról.

Hogyan lettek tehát a zsidók Fehérek? – hogy visszakanyarodjunk Brodkin kérdéséhez – nos, úgy, hogy két generációval a tömeges zsidó bevándorlás elindulása után elkezdtek társadalmi réteg- és osztályhelyzetet váltani. Fölfele irányuló társadalmi mobilitás történt, és ennek során legsikeresebb képviselőiknek sikerült kikényszeríteniük, hogy »Fehérnek« kezeljék őket.

Remélem, világos e ponton, hogy sokszoros idézőjelben használom a »rassz« kategóriáját, mert értelemszerűen csak egyetlen rassz van, az emberi rassz. A bőrszín, testforma, felületi kinézet-típusok, stb. szerinti morális különbségtétel áltudományos sarlatánság, semmi más. Mára már egyébként több, a Brodkinéhoz hasonló kötet jelent meg, amelyeknek szerzői azt vizsgálják, hogyan lettek az olaszok, a lengyelek, stb. »Fehérek«.”