Az vagyunk, amire emlékszünk? – német és magyar emlékezetkultúra

„Identitást teremteni - ez a lényege a nemzeti ünnepnapoknak. Németországban, ahogy Magyarországon is, ezek részben októberre esnek. Magyarországon a nemzetre, míg Németországban inkább a „szabadságra“ emlékeznek.

Október 23-án ünnepli Magyarország az 1956-os forradalom és szabadságharc 64. évfordulóját. Ez a nap arról szól, hogy mi teszi a magyarokat nemzetté, egy saját történelemmel, nyelvvel, kultúrával és önvédelemmel rendelkező, önvédelemmel bíró néppé. Egy olyan közösséggé, amely értékeit és életmódját igyekezett évszázadokon keresztül megőrizni és kitartóan megvédeni nagyhatalmakkal és megszállókkal szemben.

Németországban inkább a szabadságra és a demokráciára emlékeznek és egyáltalán nem a magát megvédő nemzetre. Mert hogy tulajdonképpen mi is a nemzet? Egy ilyen kérdés már olyan értékeket hordoz, amelyeknek manapság Németországban aláássák a tekintélyét. Azonnal a „nacionalizmusnál“ kötnek ki és annál a „veszélyes“ kérdésnél, hogy ki a „német“.

Egy olyan országban, amely lakosságának 26%-a úgynevezett „migrációs hátterű“ ez politikailag kényes téma.
Hogy egyáltalán jelent-e valamit is németnek lenni az Németországon kívül világosabb mint otthon. Mindenütt él egy elképzelés -  alappal vagy alaptalanul - a „németekről“. Ha megkérdezzük a németeket, hogy mitől azok, a válaszban leginkább tanácstalansággal fogunk érezni. A kérdést legtöbbször felsorolással válaszolják meg, ahogy Frank-Walter Steinmeier, szövetségi elnök legutóbbi ünnepi beszédében: „A bajoroknak, a tengerpart mentén élőknek, a keletnémeteknek megvan a maguk identitása. A vidékiek másként működnek, mint a városban élők. Keresztények, muszlimok, zsidók vagy ateisták, mindnyájan részei országunknak.” Itt sem hangzik el egyszer sem a „németek” szó. A német egységről szóló megemlékezés során csak egyszer fordul elő így: „Mi, németek kiállunk a nemzetközi együttműködés mellett“.

És hol van a nagy, közös egész, ami a német kultúrát összefogja? Hiányzik. Ez közvetetten kihallatszik a beszédből: „Az országunkban élő, sok különböző ember békés együttélését mind újra megszervezni, ez a feladat áll ma előttünk. Ez egy olyan feladat, amelyről mindnyájan tudjuk, hogy nem mindig egyszerű.“

A német „együttélés“ nem egyszerűen magától jön létre. Meg kell „szervezni“.

A négy évtized alatt, amit Németországban vagy legalább is a német médiánál töltöttem, mindig az volt a benyomásom, hogy kínos volt minden arra irányuló kérdés, hogy kik is ők tulajdonképpen. Ezt a témát mind újra felkapták a sajtóban, beszélgetőműsorokban és közvélemény-tájékoztató kampányokban – így néz ki egy társadalom, amely saját magát keresi.

Ez Magyarországon nem így van: az emberek tudják vagy legalábbis tudni vélik, hogy kik ők.
Tizenhét éves voltam, amikor a párizsi Német Iskolában a történelemtanár megkérdezte tőlünk (tíz évvel az újraegyesítés előtt), hogy szerintünk Kelet- és Nyugat-Németország valaha is egyesülni fog-e. Ez tíz évvel az újraegyesítés előtt volt. Egy valaki mondta: „Igen”.  Ő nem német volt, hanem finn. Végiggondolta, hogy mi lenne az ő hazájában, ha ketté lenne osztva. Ugyanaz a nyelv, ugyanaz a történelem, ugyanazok a családi kötelékek – tiszta sor, hogy egyszer majd újra egymásra találnak - mondta. A német diákok ezt nem látták. Számukra német és német nem feltétlenül tartozott össze.

A történészeknek megvan erre a magyarázatuk. A nemzeti öntudatnak pozitív viszonyítási pontokra van szüksége és a német történelemben 1990-ig nem voltak ilyenek. Két támadó háború, amelyek az európai történelem legnagyobb katasztrófáivá váltak. Mindkét háborút elvesztették. A második, benne a holokauszttal, pedig az emberiség elleni bűntett volt. A kép tehát így számukra egyértelmű: A németek egy bűnös nép. A világháborúk előtt: egy birodalmi Németország, amely Afrikában népirtást követett el a mai Namíbia területén élő hererók ellen. Előtte ott lehet végül is az 1848-as demokrata mozgalom, az első szabadon választott parlamenttel Frankfurtban. Szép – de elbukott.     

Magyarország nemzeti identitását háromszor is megünnepli minden évben.

Augusztus 20.: Szent István és a több mint ezer évvel ezelőtti államalapítás. Elképzelhetetlen Németországban a középkori császárságra való megemlékezés vagy hogy nemzeti ünnep legyen az első modern 1871-es államalapítás.. Ez ugyanis „egy birodalom megalapítása“ volt, egy sor támadó háború eredményeként. 1871. január 18-án I. Vilmos Versailles-ban, tehát a legyőzött Franciaországban koronáztatta magát császárrá. Ezt lehetetlen megünnepelni. Steinmeier szövetségi elnök a már említett beszédében csak elborzasztó szavakat talált erre: „ Az 1871-es nemzeti egységet vérrel és vassal, a szomszédainkkal vívott háborúk után kényszerítették ki, a porosz dominanciára, militarizmusra és nacionalizmusra támaszkodva“.

Március 15-én a magyarok a 1848-49-es Habsburgok elleni szabadságharcra emlékeznek, amelyet végül elvesztettek. Ez tartalmilag az 1848-as német demokrata mozgalomnak felel meg, amely szintén elbukott. A magyarok azt ünneplik, hogy legalább megpróbálták. A németek nem. A megfelelő nap 1848. május 1. lenne (ezen a napon voltak a német tartományokban az első szabad választások). Ezt a napot azonban már elfoglalta a szocialista hagyományú  „Munka ünnepe”. Tulajdonképpen akár ki is lehetne cserélni őket.

Végezetül, október 23-án Magyarországon az 1956-ban ugyancsak elbukott, szovjetellenes forradalomra emlékeznek. Az NDK-ban is volt egy hasonló felkelés, 1953. június 17-én. Ezt mint a „német egység napját“ 1990. október 3-ig, az újraegyesítésig szintén megünnepelték, utána pedig csak októberben ünnepeltek. Június 17. sajnos idővel feledésbe merült.

Magyarország egy ilyen problémát valószínűleg nagyvonalúbban oldott volna meg és megtartotta volna mindkettőt hivatalos ünnepnapnak.

Mindenesetre van a német egységnek emléknapja, október 3-án. Magyarországon a különböző nemzeti ünnepeken tartott beszédekben mindig a nemzet értékeiről, a múlt pozitív tanulságain alapuló jövőbe tekintésről, a szabadságért vívott harcról és a nemzeti összetartozásról van szó. Az utóbbi években ehhez jött még egy kelet-közép-európai elem is: Magyarország mint egy keleti Európa része, ami más, mint a nyugati. Európanak olyan része, amely a történelem folyamán mindig nagyhatalmak között őrlődött. Németország ezzel szemben inkább azokhoz tartozott, akik a kisebbeket felőrölték.

Németországban a történelemmel foglalkozva kevésbé a jó dolgokat emelik ki, sokkal inkább azt, hogy tanuljanak a múlt hibáiból. Ezért nem hiányozhatnak az ilyen ünnepi beszédekből az EU áldásaira történő lelkes utalások: németnek lenni elsősorban európaiságot jelent. Steinmeier is így beszél: „Németországot mindig európaiként kell meghatározni!“ Németország nem könnyű eset. Valamit mindig meg kell „határozni“ és meg kell „szervezni“.

És hol van a német egység megalkotója, az akkori szövetségi kancellár, Helmut Kohl? Ezt a nagy németet Steinmeier egyáltalán nem említette meg, ugyanakkor áradozva mondott köszönetet a szovjet diktatúra akkori államelnökének, Mihail Gorbacsovnak.

Nos, melyik a jobb emlékezetkultúra: a német, amely főleg a jövőre és Németországon kívülre, vagyis az EU-ra tekint pozitívan? Vagy Magyarország büszke ragaszkodása múltjához, keresztény kultúrájához, szabadságharcához és nemzeti méltóságához?
A német variáns jobb – Németországnak. Ténylegesen jó, hogy már nem Berlin a hatalmi központ, ahonnan nyomorúság tör a szomszédos országokra. Az EU és benne Németország konstruktív helye ebben az értelemben fontos. Csak ne akarnának a németek mindenki mást arra kényszeríteni, hogy hasonlóan gondolkozzanak a saját történelmükről és nemzeti sajátosságaikról, mint ahogyan a németek gondolkoznak az övékről.

A magyar megközelítés pedig jobb Magyarországnak. Kis országként nyugodtan ünnepelheti erényként az agresszív nagyhatalmakkal szembeni állhatatosságot. Egy politikai Kelet-Közép-Európa föltámadása és benne Magyarország konstruktív szerepe fontos eleme lehet az európai jövőnek.”