„Hiszen azért azt a többség érzi, hogy az ő és a környezete élete nem sokat fog attól megváltozni, ha betiltanak egy mesekönyvet, ha hoznak egy újabb homofób törvényt, ha arra köteleznek valakit, hogy ne tegyen föl keresztet valahova és hasonlók. Márpedig azért logikusan vannak ennél égetőbb problémák is, miért harcolunk ezek ellenére olyan ügyeken, amelyek olyan nagyon sok közvetlen hatással nem járnak?
Úgy gondolom, ez egyenesen következik korunk tétmentes demóvalóságából. Hozzá vagyunk szokva a következménymentességhez, de ugyanakkor az Instagram (és jó, ne legyünk naivak, évtizedek reklámipara) ahhoz is hozzászoktatott minket, hogy fontosak vagyunk, a véleményünk, a gondolataink, lényegében bármi, ami eszünkbe jut, iszonyú fontos. Ezért ma már lassan minden platformon lehet kommentelni, véleményt megosztani, értékelni, stb.
De ne feledjük, azért a korunk jellemző folyamata az örök gyerek lét, a felelősségvállalás, a téttel és következménnyel rendelkező döntések elnapolása – no, bőven nem csak a fiatalok közt, hanem úgy általában. Ez a kettő elméletileg ellentétes folyamat kéne, hogy legyen, hiszen hát hogyan csillogjak a véleményem fényében, ha közben nem akarok súlyos kérdésekben állást foglalni? Erre a megoldás a kultúrharc, ami kábé olyan, mint egy DÖK- vagy HÖK-választás. Tudjuk jól, hogy nincs igazi tétje, de összecsapás azért van, véleményt lehet mondani, oldalt lehet választani, egyszóval a díszletek állnak, ami arra emlékeztet bennünket, hogy most valami fontosban veszünk részt. De közben mégsem kell attól félnünk, hogy a véleményünk, döntésünk, ha félremegy, akkor annak valami súlyos következménye lesz. Mégis aktorkodtunk, véleményt nyilvánítottunk – legalábbis úgy tettünk.
És ha szerencsénk van, esetleg egy kis közpénz is leesik.”