Óvakodjunk az „európai értelemben vett” keresztényektől!

„Kevés szomorúbb dolog lehet a világon, mint európai értelemben vett kereszténynek lenni. Mint pár alkalommal már megállapítottuk, ez közeli rokona – mondhatni ikertestvére – az európai értelemben vett konzervatívnak, de talán annyiban sanyarúbb az ilyen keresztény helyzete, hogy míg konzervatív társa »csak« egy politikai eszmét árul el, addig a baloldaliak pincsijeként tartott, úgynevezett rendes keresztény a Tanítást magát is szembeköpi.

Valószínűleg a félelem és a megfelelési kényszer kettőssége, ami kitermelte ezt a típust. Mondhatnánk, akkor vált el az ocsú a búzától, amikor a modern jobboldal – értem ezt most a szó pozitív értelmében, ami az akcionalitását illeti –, hívhatjuk populistának is, elkezdett nagy ívben tenni arra, hogy mit mond rá a baloldal, miként szidalmazza, hogyan és mennyire próbálja ellehetetleníteni, egzisztenciálisan megsemmisíteni.

Pszichológiai szempontból is érdekes korszak volt ez, hiszen kiderült, ki az, aki azért tulajdonképpen mindig inkább a baloldalhoz húzott és megkönnyebbült sóhajjal omlott a progresszió karjaiba és persze ott voltak azok a szépen idomított konzervatívok és keresztények is, akik beleragadtak a régi verklibe.

Őket úgy domesztikálták, hogy egy rendes jobboldali addig megy el, amíg ezt számára a baloldal jóváhagyja és utóbbinak elég csak felemelnie mutatóujját, még szólni sem kell, a konzervatív fülét-farkát behúzva iramodik jól ismert vacka felé.”