Fehérek között egy közép-európai – Jiří Menzel emlékére

„– Mi volt a legmeghatározóbb élménye az elmúlt években? 
– Összeomlott a kommunizmus.”

(találomra kiválasztott Menzel-interjú első kérdése és válasza 2007-ből, az Est.hu-ról)

Elhunyt Jiří Menzel.

Elment egy újabb bölény egy régi nemzedékből. Egy olyanból, aki még megélte a régi Európát. És aki átélte mindazt a tragédiát és nyomorúságot is, amit a 20. század hozhatott az öreg kontinensnek, azon belül is főleg annak közepének, Közép-Európának, Prágától Tallinnig, Gdansktól Szarajevóig.

Ez a bölény pontosan tudta, hogy mindenféle túlvezérelt ideológiák – és azok szolgálatába álló túlmozgásos bürokraták – milyen életidegen, életellenes fantazmagóriákba képesek magukat hergelni,

Hol folyókat tereltek a sivatagokba, hol nagy szellemeket raktárakba, hol polgárosult embertömegeket haláltáborokba meg szibériai munkatáborokba – hol meg csak vonatokat ellenőriztek szigorúan.

Mint általában a 20. század legbölcsebb alkotói, Menzel is tudta, hogy ezeknek a totalitárius gépezeteknek mi sem fáj jobban, mi sem gyűlölnek jobban, mint azt, ha az élet – írhatjuk nagybetűvel is, hogy az Élet, bár Menzeltől mi sem állt távolabb, mint a Nagybetűsség –, szóval ha ez az élet kibújik, átpréseli magát a fényesre csiszolt fogaskerekeiken.

Ha az élet utat tör magának.

Szabadon, szabálytalanul, jókedvvel, bőséggel, a száraz ráció helyett irracionális játékossággal, hétköznapi örömökkel, boldogsággal, sörrel, knédlivel, szép nőkkel, jó fej faszikkal, humorral, röhögéssel, szenvedéllyel, szerelemmel – vagy csak egyszerűen szeretettel.

Az élet szeretete és annak megélése, kimutatása – ez a végső csapás minden szűkkeblű és szűkagyú, magát véresen komolyan vevő, humortalan, és épp ezért rettenetesen veszélyes rendszerre, amik nem bírják elviselni, ha valami a tudtuk vagy akaratuk nélkül történik.

miközben élete körül ott zajlott a 20. század minden fordulata, nácik megszállása, frontok átvonulása, sztálinisták, kommunisták térfoglalása, Prága tavaszodása, aztán baráti-szovjet megszállása, majd később a kommunizmus bukása.

*

„Sok olyan úgynevezett érdemes művészt látok magam körül, akik túlságosan hisznek magukban, és ezért iszonyú hülyeségeket képesek elkövetni. Ide értem az egyes politikusokat, sőt némely orvosokat is. Én nem akarok ebbe a hibába esni. Bármilyen beosztásban is van az ember, kellenek a környezetébe olyan illetők, akik nyíltan és őszintén a szemébe merik mondani, hogy őrültséget csinál.” (megint csak Menzel, a fent idézett interjúból)

Jiří  Menzel nem magas elefántcsonttoronyba zárkózott, fekete garbós entellektüellként lóbálta a felemelt mutatóujját. És nem is életút-zsákutcák félhomályos mélyén botorkáló, frusztrált és meg nem értett művészként köpte a nagyérdeműre az ellenkulturális mizantrópiát.

Épp ellenkezőleg. 

Menzel művein pont, hogy az emberszeretet és a kultúra, annak legeredetibb értelme világlik át.

Olyan derű, báj, otthonosság, az esendő emberi lét mély megértése, egyfata kikacsintós humanizmus lengte körbe a filmjeit, amit hiába keresnénk napjaink minden elemében gépiesen, szabálykönyvek nyomán megtervezett, és ráadásul egyre inkább tolakodó társadalmi-politikai propagandát képviselő hollywoodi filmjeiben. És amit jobbára hiába keresnénk saját magyar filmtermésünkben is, ahol a vígjáték gyakran egyenlő a gatyaletolós, harsányan rötyögős idétlenkedéssel, a művészfilmezés pedig a Rendező egyéni szociális problémáin való érfelvágós, vulgáregzisztencialista siránkozással.

Most sarkítottam? Vállalom. Mindenki tudja, miről beszélek.

Menzelnek az úgynevezett kisemberek voltak a hősei,

– anélkül, hogy mindenféle felsőbb evilági hatalmak és fokozott külső elvárások határoznák meg azt. 

Élni a saját kis kultúrájukban. A saját kis cseh kultúrájukban. Ami gyakorlatilag azonos a mi közös közép-európai kultúránkkal. Ezért is értettük őt mindig is mi, magyarok – és ő is minket, hiszen nem egyszer dolgozott együtt magyar művészekkel, alkotókkal is.

Fehérek között volt ő egy közép-európai. Valakinek – sokaknak – fel kelleni venni azt a fáklyát, amit ő mifelénk országról országra járva, s legfőképpen saját cseh vidékein alkotva magával hordott, s ami most lehullott.

Csak az a kérdés, a 21. század mélyére mi marad meg abból az Európából és Közép-Európából, amit Menzel még meg tudott örökíteni.

*

„Ezen a világon mindent emberek végeznek. A művészet csak egy végtermék, mint például az a süteménykompozíció, amit az imént megettem. A művészet azért születik, mert az embereknek szükségük van rá, nem pedig azért, mert az alkotó művész szeretne lenni. Az orvos például azért gyógyít, hogy a betegek meggyógyuljanak, nem pedig pusztán azért, hogy ő gyógyíthasson. Én azért rendezek filmet, mert úgy érzem, hogy az embereknek szükségük van arra, amit létrehozok, és a moziból kijőve nagyobb lesz az életkedvük.” (Menzel, még egyszer)

Menzel meghalt. De ne szomorkodjunk.

Inkább koccintsunk Menzel emlékére egy igazán jó sörrel, vagy menjünk el a kedvenc kis falunkba – nőnkkel, pasinkkal, családunkkal, barátainkkal.

Nőjön csak az az életkedvünk! Menzel sem kívánna mást.