Beszéljünk a sportról

„Orbán Viktor immár évtizedes sportpolitikájával egy olyan sztorit akar elmondani, egy olyan történettel akarja felülírni a Magyarországról szóló ellenséges, rossz hírünket terjesztő rágalmakat, ami szerint a magyarok tehetségesek, sikerorientáltak, éleseszűek, rátermettek, a jég hátán is megélnek, ha kell, és ez magyarázza azt, hogy a világ egyik legsikeresebb sportnemzete vagyunk. Orbán Viktor a sportra az országimázs részeként néz, mert sportolóink eddigi teljesítményét elégséges alapnak tekinti ahhoz, hogy építhessen rá. Meg van győződve arról, hogy sportolóink megérdemlik, hogy megbecsüljük őket, és hisz abban, hogy viszonzásul ezután is számíthatunk kimagasló eredményeikre. Tudja, hogy a sporton keresztül úgy szerezhetünk magunknak elismerést, támogatókat, hogy az felülírja a politikai elköteleződéseket, miközben megbecsülést vált ki. Ezért indította be hatalmas sporttámogatási, stadionépítési programját. Azt is pontosan érti persze, hogy a sport a világ egyik legnagyobb üzlete, amibe érdemes befektetni, bekapcsolódni. A sportversenyek megrendezése, különösen a legrangosabb, legnagyobb presztízsű, az olimpia, felhelyezi a rendező országot a térképre, fellendíti turizmusát, felkelti iránta a legszélesebb közvélemény figyelmét. Ezért állt ki az olimpia ügye mellett. Még egy sokkal kisebb jelentőségű világverseny, az úszó-vb megrendezésének nyitóeseménye is azt bizonyította, hogy Budapest látványosságainak felmutatása és a rendezés nagyvonalúsága, olyan széleskörű tiszteletet és tetszést váltott ki világszerte, ami minden várakozásunkat felülmúlta. Akkora elérést biztosított, aminek a megvásárlása a hirdetési piacon dollármilliókba kerül és korántsem biztos, hogy hasonlóan hatékony lett volna. A stadionépítések ezen felül munkát adtak a helyi vállalkozóknak, találkozási pontokat hoztak létre, és ezzel hozzájárultak a lokális kötődések megerősödéséhez.

Mindezeket azért bocsátottam előre, mert az Orbán-kormány sportpolitikáját érdemes ebbe az összefüggés-keretbe helyezni, és ezt is figyelembe véve elemezni. Ez az, ami a volt népszabadságos, most a 24.hu újságírójának nem sikerült. »Lesgól. Az Orbán-rendszer sportpolitikája« című, most megjelent könyvében Pető Péter (Progress könyvek, Noran Libro, 2020) megpróbálja összefoglalni mindazt, ami az elmúlt évtizedben a magyar sportban történt. A szerzőt érdekli a sport és szereti is. Ideológiai bekötöttsége azonban megakadályozza abban, hogy tárgyára előítéleteitől mentesen, kicsit kevésbé elfogultan nézzen. Magát baloldaliként határozza meg, ami nem az egykor a baloldalhoz köthető értékek melletti kiállásban nyilvánul meg, hanem abban az azonosulásban, amivel az azokat eláruló mai elitpárti ellenzék mellé felsorakozik. Ezt az ellentmondást ő maga is érzékeli. »Az egyenlőségpárti politika nevében fellépő képviselők a 2002 és 2010 közötti baloldali-liberális kormányzás idején magyarázhatatlan módon adták fel a sportpolitikát.« Ezt a döntést Pető ésszerűtlennek minősíti. Pedig nem volt az. Először is, a ballibek nem egyenlőségpártiak. Nem voltak és ma sem azok. Elitisták voltak és maradtak. Célcsoportjuk az a posztkommunista elit, amelyik abban érdekelt, hogy a rendszerváltoztatás még ma, harminc év elmúltával se eredményezzen elitváltást. A sport ezzel szemben a versenyről, a kiválóságról, a közösségi erőről és az összetartásról szól. Ezek azok az értékek, amikben a ballibek nem hisznek, amiket nem tartanak fontosnak. Pető is tisztában van ezzel, hiszen megállapítja, hogy »A baloldalról érkező, a sport társadalomban és közösségépítésben játszott szerepének nem értéséből fakadó elemi versenysportellenesség, a liberális humán értelmiség politikai befolyása, kulturális elitizmusa, a korszak liberalizált és technokrata baloldalisága« az oka a ballibek sportellenességének. Orbán Viktor sportpolitikája ezzel szemben közösségépítő, sőt alternatív mobilitási csatornaként is működik. Középpontjában mindenhol a csapat áll, vagyis a közösség. Ami egymásrautaltság, közös erőfeszítés, a közös sírás, a közös nevetés jellemformáló élménye. Mintegy hetven év kiszárítás után pótolta az orbáni sportpolitika a sport alapvető tárgyi hiányosságait, javította a sportolók edzési, felkészülési feltételeit, a sportban dolgozók munkakörülményeit, jövedelmi lehetőségeit. Megújította szervezeteiket, ha kellett új struktúrákat, működési modelleket kezdeményezett. Újra trendivé tette a sportot, a sportolást, a testedzést, aminek egészségmegőrző és támogató szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ahogy azt sem, hogy milyen fontos, sőt nélkülözhetetlen szerepet játszik a sport, játszanak az edzők, a sportvezetők a fiatalok nevelésében. A sport az élet legfontosabb dolgaira tanítja őket. Arra, hogy a győzelem és a vereség egymást váltó és egymást feltételező részei az életünknek. Aki ma győztes, holnapra vesztes lehet. Hogy a befektetett munka, szorgalom, alázat és kitartás nélkül nem érhetünk el sikert, mint ahogy a szerencsét sem nélkülözhetjük soha, egyetlen pillanatra sem. A sport hagyományátadás, utánpótlásnevelés, kapcsolatteremtés, együttes élmény, a fogyatékkal élők revitalizálása, és még sok minden más. A sport a közösségre épül, csapat nélkül értelmezhetetlen. A sikerhez, az eredményhez csapat kell, és nem csak a csapatsportokban. Mert kell hozzá a szakmai, lelki felkészülést biztosító háttér is, és persze a családi, baráti biztatás, támogatás, sőt az értő és támogató szurkolói bázis is.

Orbán életének egyik szenvedélye a labdarúgás. A foci. Vallja, hogy a foci az a csapatsport, ami a magyaroknak különösen lábra áll, amiben világraszóló sikereket értünk el, és hiszi, hogy újrázhatunk. Falvakban, városokban újíttatott fel stadionokat. Köztük van az egykori Népstadion helyén felépített új Puskás Aréna, Budapest egyik büszkesége is. A Puskás-stadion korszerű, nagyvonalú, a legrangosabb világversenyek helyszínének is alkalmas (2020. szeptember 24-én Szuperkupa-döntőt rendeznek benne). Mindennél jobban kifejezte a ballibek viszonyát a sporthoz, a focihoz, hogy Budapest újonnan megválasztott főpolgármestere, az elitisták kedvence: Karácsony Gergely nem jelent meg a stadion avatásán!”