A Nagy Győzelem 75 éve

„A Nagy Honvédő Háború befejezése óta 75 év telt el. Ez idő alatt több nemzedék sarjadt fel. Megváltozott a világ politikai térképe. Nincs Szovjetunió, amely nagyarányú, megsemmisítő csapást mért a nácizmusra, megmentve az egész világot. De annak a háborúnak az eseményei már a résztvevők számára is a távoli múltba vesztek. Miért ünneplik akkor Oroszországban május 9-ét ma is, mint a legfőbb ünnepet, június 22-én pedig mintha megállna az élet, és gombóc volna a torkunkban?

Úgy szoktuk mondani, a háború mély nyomot hagyott minden család életében. E szavak embermilliók sorsát, szenvedéseit, és a veszteség iránti fájdalmukat foglalják össze. Büszkeség, igazság és emlékezés. Az én szüleim számára a háború a blokád alá vont Leningrád borzalmas szenvedéseit jelenti, ahol meghalt kétéves Vitya bátyám, ahol csodával határos módon maradt életben édesanyám. Édesapám – habár felmentése volt – önkéntesként bevonult, hogy védelmezze szülővárosát, hasonlóan sok millió szovjet állampolgárhoz. Harcolt a »Nyevszkij pjatacsok« hídfőállásban, és súlyosan megsebesült. Minél távolabbra kerülnek ezek az évek, annál jobban igényeljük, hogy elbeszélgessünk szüleinkkel, részletesebben megismerjük életük háborús időszakát. De már nincs lehetőségünk bármit is kérdezni tőlük, ezért szentül őrzöm a szívemben édesapámmal és édesanyámmal ezekről a dolgokról folytatott beszélgetéseinket, szűkszavú érzelemnyilvánításaikat.

Számomra és kortársaim számára lényeges, hogy gyermekeink, unokáink, dédunokáink értsék, milyen megpróbáltatásokon és gyötrelmeken kellett elődeiknek keresztülmenniük. Miért, hogyan tudták ezt kibírni és győzni? Honnan vették azt a valóságosan acélos lelkierőt, amely csodálkozásra és bámulatra késztette az egész világot? Igen, védelmezték az otthonukat, gyermekeiket, szeretteiket, családjukat. Mindnyájukat egyesítette a Hon, a Szülőhaza iránti szeretet. Ez a lélek, a személyiség mélyén rejlő érzés a maga teljességében tükröződik népünk lényegében, és az egyik meghatározó erővé vált a nácik ellen vívott hősies és önfeláldozó harcában. Gyakran hallani a kérdést, hogy viselkedne a mai nemzedék, mit tenne válsághelyzetben? Én pedig azokat a fiatal orvosokat, ápolónőket, tegnapi diákokat látom, akik ma a »vörös zónába« mennek, hogy emberéleteket mentsenek. Katonáink, akik részt vesznek a nemzetközi terrorizmus elleni harcban, és szilárdan kitartanak akár életük árán is – még egészen fiatal gyerekek! A legendás, halhatatlan hatodik deszantos század sok harcosa mindössze 19-20 éves volt. Mindnyájan megmutatták azonban, hogy méltó folytatói azon hőstetteknek, amelyek árán katonáink megvédték Hazánkat a Nagy Honvédő Háború idején.

Ezért vagyok biztos abban, hogy Oroszország népeinek alapvető jellemvonása – kötelességeik teljesítése, akár magukat sem kímélve, ha a körülmények szükségessé teszik. Önfeláldozás, hazafiság, a szülőföld, a család és a Haza szeretete – ezek az értékek manapság is alapvetőek, meghatározóak az orosz társadalomban. Sok tekintetben ezeken múlik országunk szuverenitása. Most népi kezdeményezésre született, új hagyományaink is vannak, mint például a »Halhatatlan ezred«. Ez a hálás emlékezés, a nemzedékek közötti vérségi, élő kapcsolat díszmenete. Sok millió ember vesz részt ezeken a felvonulásokon azon hozzátartozóik fényképével, akik védelmezték Hazájukat, és szétzúzták a nácizmust. Ez azt jelenti, hogy sohasem feledhetjük életüket, megpróbáltatásaikat és áldozatukat, a Győzelmet, amelyet továbbadtak nekünk.

A múlt és a jövő iránti felelősségünk értelmében mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a szörnyű tragédiák ne ismétlődjenek meg. Ezért éreztem kötelességemnek, hogy cikket írjak a második világháborúról és a Nagy Honvédő Háborúról. Többször felvetettem ezt a gondolatomat a világ vezetőinek, és megértésre találtam. A FÁK-tagországok vezetőinek múlt év végén tartott csúcstalálkozóján mindnyájan egyek voltunk abban, milyen fontos átadni a nemzedékeknek annak az mlékezetét, hogy a nácizmus feletti győzelmet mindenekelőtt az egész szovjet nép aratta, hogy ebben a – mind a fronton, mind a hátországban vívott – hősies harcban vállvetve küzdöttek a Szovjetunió minden köztársaságának képviselői. A kollégáimmal egyben a nehéz háború előtti időszakról is beszélgettünk.

Ez a beszélgetés nagy visszhangot váltott ki mind Európában, mind a világban. Tehát valóban szükséges és aktuális feleleveníteni a múlt tanulságait. Mindemellett sok érzelmet, rosszul palástolt komplexusokat, zajos vádaskodást váltott ki. Több politikus szokás szerint igyekezett mihamarabb bejelenteni, hogy Oroszország át akarja írni a történelmet. Mindeközben egyetlen tényt, egyetlen érvet sem voltak képesek megcáfolni. Ez egyébként nyilvánvaló, hiszen nem lehet vitatkozni hiteles iratokkal, amelyek – egyébként – nemcsak orosz, hanem külföldi levéltárakban is megtalálhatók. Ezért van szükség a világháborúhoz vezető okok további elemzésére, a súlyos események, tragédiák és győzelmek, valamint a tanulságok átbeszélésére – a mi országunk és az egész világ érdekében. És ebben a törekvésünkben, ismét hangsúlyoznám, hogy kizárólag a levéltári anyagokra és a szemtanúk tanúságtételére van szükség, ki kell rekeszteni bármiféle ideológiai és átpolitizált fikciót.

Szeretnék újra emlékeztetni egy nyilvánvaló dologra. A második világháború alapvető okai jelentős mértékben az első világháborúval kapcsolatban hozott döntésekben gyökereznek. Németország számára a versailles-i békeszerződés a legsúlyosabb igazságtalanság jelképévé vált. Ténylegesen az ország kirablásáról volt szó, mivel Németországnak óriási jóvátételt kellett fizetnie a nyugati szövetségeseknek, ami kimerítette a gazdaságát. Ferdinand Foch francia marsall, a szövetséges haderők főparancsnoka prófétai módon jellemezte Versailles-t: »Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre«.

Éppen a nemzet ezen megalázása szolgált táptalajul a szélsőséges és revansista nézetek kialakulásához Németországban. A nácik ügyesen kihasználták ezeket az érzelmeket, erre építették propagandájukat, ígérve Németország megszabadítását »Versailles örökségétől«, egykori nagyságának helyreállítását, lényegében pedig egy új háború felé terelték a német népet. Bármennyire paradox is, ezt segítették elő közvetlen vagy közvetett módon a nyugati államok, mindenekelőtt Nagy-Britannia és az Egyesült Államok. Pénzügyi és ipari köreik igen aktívan fektették be tőkéjüket a hadiipari termékeket előállító német gyárakba és üzemekbe. Az arisztokrácia és a politikai hatalom köreiben sokan támogatták a mind Németországban, mind Európában erősödő szélsőséges, szélsőjobb, nacionalista mozgalmakat.

A versailles-i »világrend« számtalan rejtett ellentmondást és nyílt konfliktust generált. Ezek onnan eredtek, hogy az első világháború győztesei önkényesen húzták meg az új európai államok határait. Ezen új államok megjelenése után szinte azonnal területi követelések és kölcsönös igények merültek fel, amelyek időzített bombákká váltak. Az első világháború egyik legfontosabb eredménye a Népszövetség létrehozása volt. Sokan bíztak abban, hogy ez a nemzetközi szervezet biztosítani fogja a tartós békét és a kollektív biztonságot. Ez előremutató eszme volt, amelynek következetes megvalósítása, túlzás nélkül megelőzhette volna a globális háború borzalmainak megismétlődését.

A Népszövetség azonban, amelyben a győztes hatalmak – Nagy-Britannia és Franciaország – domináltak, nem bizonyult hatékonynak, és egyszerűen üres fecsegésbe süppedt. A Népszövetségben, de általában az európai kontinensen süket fülekre talált a Szovjetuniónak az egyenjogúságon alapuló kollektív biztonsági rendszer kialakítására vonatkozó, sokszor megismételt felhívása. Ez többek között magában foglalhatta volna a kelet-európai és a csendes-óceáni paktumok megkötését is, amelyek meggátolhatták volna az agressziót. Ezekre a javaslatokra ügyet sem vetettek. A Népszövetség nem volt képes megakadályozni a világ különböző térségeiben kirobbanó konfliktusokat, mint például Etiópia olasz lerohanását, a spanyol polgárháborút, Japán Kína elleni agresszióját, Ausztria bekebelezését. A Müncheni Egyezmény esetében pedig, amelyet Hitleren és Mussolinin kívül Nagy-Britannia és Franciaország vezetői is aláírtak, a Népszövetség teljes egyetértésével tagolták szét Csehszlovákiát.

Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy Európa legtöbb akkori vezetőjével ellentétben Sztálin nem szennyezte be magát Hitlerrel folytatott személyes találkozóval, habár nyugati körökben Hitlert akkoriban tekintélyes politikusnak, szívesen látott vendégnek tekintették az európai fővárosokban. Csehszlovákia széttagolásában Németországgal együtt részt vett Lengyelország is. Idejekorán és együtt döntötték el, Csehszlovákia mely területe kinek jut. 1938. szeptember 20-án Józef Lipski, Lengyelország berlini nagykövete Hitler következő ígéreteiről tájékoztatta Józef Becket, Lengyelország külügyminiszterét: »…Amennyiben Lengyelország és Csehszlovákia között konfliktusra kerülne a sor a tesini lengyel érdekek miatt, a Birodalom az önök [lengyelek] oldalára fog állni«. A nácik vezére még súgott is, azt tanácsolta, hogy a lengyelek csak azután kezdjék el műveleteiket, »…miután a németek elfoglalják a Szudétákat«.

A lengyelek pontosan tudták, hogy Hitler segítsége nélkül elcsatolási terveik dugába dőlnének. Hadd idézzem Hans-Adolf von Moltke varsói német nagykövetnek és Józef Becknek a lengyel-cseh viszonyról és a Szovjetunió ezzel kapcsolatos álláspontjáról 1938. október 1-jén folytatott beszélgetéséről készült feljegyzést. Ezt olvassuk: »…Beck úr nagy köszönetét fejezte ki a lengyel érdekek lojális értelmezésért a Müncheni Konferencián, valamint a kapcsolatok őszinte voltáért a cseh konfliktus során. [Lengyelország] kormánya és közvéleménye teljes mértékben tiszteletben tartja a Führer és a Birodalmi Kancellár álláspontját«.

Csehszlovákia felosztása kegyetlen és cinikus volt. München ledöntötte még azokat a formális törékeny garanciákat is, amelyek megmaradtak a földrészen, megmutatta, hogy a kölcsönös megállapodások mit sem érnek. Éppen a Müncheni Paktum húzta meg az elsütőbillentyűt, ami után az európai nagy háború elkerülhetetlenné vált. Manapság az európai politikusok, mindenekelőtt a lengyel vezetők »el szeretnék hallgatni« Münchent. Miért? Nemcsak azért, mert országaik akkor elárulták Csehszlovákia iránti kötelezettségeiket, támogatták a Müncheni Paktumot, némelyikük pedig még részt is vett a zsákmány felosztásában, hanem azért is, mert bizonyára kellemetlen visszaemlékezni arra, hogy 1938 akkori drámai napjaiban egyedül a Szovjetunió állt ki Csehszlovákia mellett.”