A lengyelek vére

„Nekünk a lengyelek a testvéreink. És a testvérét az ember soha nem árulja el. Óvja, félti, mert a vérségi kötelék mindennél erősebb. A lengyelek vére kötelez. Nem 1956, nagyjából az Árpád-kor óta, de istenigazából az utóbbi kétszáz évben. A lengyel–magyar barátság akkor is elevenen él majd, amikor már nem lesz Európai Unió. Amikor a »meleglobbi«, a szavak zsarnoksága és a gondolatrendőrség eltűnik, Varsóból akkor is látszik Budapest, és viszont. Ennek a két nemzetnek dolga van egymással, és történhet bármi a jelenben és a jövőben, nekünk Lengyelország ezerszer fontosabb a múló politikai divatoknál, az aktuális ízlésdiktátumoknál.

Hogy ennek ellenére okosabb lett volna, ha mi is csatlakozunk a nagykövetekhez? Hogy diplomatikusabb, taktikusabb a belesimulás a rendszerbe? Lengyelországot háromszor osztották fel a kelet és a nyugat nagyhatalmai, minket Trianon sújtott, és mégis itt vagyunk. Túléltünk mindenkit. Amikor nácik és kommunisták rendeztek hajtóvadászatot a lengyelek ellen, Horthy Miklós menedéket adott a hozzánk menekülőknek. Nem látszott diplomatikus és taktikus lépésnek, de a lengyel–magyar barátság szelleme erősebbnek bizonyult. 1956-ban – Gomulka a megmondhatója – nem látszott taktikusnak a magyar forradalom támogatása, a lengyelek százezrei, milliói mégis a magyar ügy mellé álltak.

Kibírta a két nemzet barátsága a Szolidaritás idején államilag szított lengyelellenes uszítást is Magyarországon, néhány százezer proli bedőlt ugyan neki, de ma már senki sem emlékszik a gyűlölködő, ostoba megjegyzésekre. Túl vagyunk rajta. Mert a lengyel–magyar barátság újfent és állandóan erősebbnek bizonyul a politikai jelen időnél. Megértetted, liftesfiú? Gondolom, nem. De – legyünk nagyon őszinték – az örök lengyel–magyar barátság a te ellenérzésedet is bőven kibírja.”