„Vidnyánszky Attila a Kossuth Rádióban »bagázsnak« nevezte a Színház-, és Filmművészeti Egyetem oktatóit, csak mert szóvá merték tenni, hogy az intézmény alapítványi átalakításának folyamata mellőz minden demokratikus szándékot és korrektnek nevezhető szakmai munkát. Vidnyánszky kezdetektől hiányos érvkészlete mára puszta önsajnálattá, sértett önigazolássá, fékezhetetlen bosszúvá merevedett. Az »Egy pillanat alatt a nyugat-európai turnéim eltűntek, mert egy nagy nemzetközi hálózat Tompa Andreától Csáki Juditon át, egy kritikuscég(sic!) elintézte azt« kijelentésével Vidnyánszky is leiratkozott a »sorosista, libernyák, szabadkőműves« mantrát hajtogató nemzeti radikálisok színvonalára. Siránkozik, miközben övé már minden. Lelke rajta, talán egyszer majd észhez tér. Róla ennyit. Most igazából azért írok, mert kötelességemnek érzem, hogy kiálljak a »bagázs« néhány tagja mellett.
Ascher Tamás javasolta még 1993-ban, hogy próbálkozzak meg a rendezéssel. A legendás zalaszentgróti színjátszó táborban több tucatnyian hallgattuk Tamás Cseresznyéskert értelmezését. Szóról szóra, mondatról mondatra haladtunk előre, csak az számított, ami le van írva. Kerültük az ideológiát (azt se tudtuk, mi fán terem), kizárólag az emberről, annak esendőségéről beszélgettünk. Tamás lehengerlő stílusban avatott be minket a karakterek életébe, a mondatok mögül ásva ki a személyiséget, és annak rejtett történetét, az elhallgatott igazságot, és a tagadásból épített hazugságot. A színház azáltal segíthet megváltoztatni és akár jobbá tenni az életünket, hogy felmutatja hibás döntéseink okait és következményeit. Tamás számára a nevetés (még ha keserű is) volt a kulcs, a humor törte meg az ellenállást, a humor (nem a vicc) segített minket és a nézőt a rettenet közelébe.
Székely Gábor színházrendező osztályába jártam 1995-2000 között. Székely rendíthetetlen következetességgel vezetett öt másik társammal együtt a novelláktól a jeleneteken át a felvonásokig. Soha nem hangzottak el ideológiai utalások. Székely minden nap három újsággal a táskájában érkezett az osztályterembe: Népszabadság, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap. Azt tanultuk tőle, hogy semmi sem fekete-fehér, ha véleményt akarunk alkotni, alaposan tájékozódnunk kell. Székely számára a színház morális és szakmai kérdés, és a mesterembernek az a dolga, hogy a lehető legalaposabban felkészüljön és érveljen. Ne fogadjon el semmit, amivel nem ért egyet, de döntéseit racionálisan hozza meg; még ha nagyon hisz is valamiben, mindig legyen kész a vitára. Az ízlést bontotta föl annak összetevőire, állandó önkorrekcióra szoktatott. Székely világa nem volt vidám, az emberi létezés a különféle nyomorúságok és szenvedések kifogyhatatlan tárházaként tűnt föl előttünk. Megtanította tisztelni a törekvő, de elbukó, vacakságában is szeretetreméltó embert.