„Mert az ember nagyszerű”

„»Mert az EMBER nagyszerű«

Mindig is megosztó személyiség voltam, követtem el hibákat, bűnöket is, de soha nem volt megkérdőjelezhető a szakma iránti alázatom, a munkabírásom, valamint az, hogy mindig megpróbáltam a maximumot kihozni egy szerepből. 1986-1990-ig jártam a Színművészeti Főiskolára – akkor még főiskola volt – két osztályfőnököm volt Székely Gábor, és Zsámbéki Gábor. Mindent, amit meg lehet tanulni a szakmámról, azt ettől a két embertől tanultam meg. Székelynél tisztességesebb, odaadóbb tanárt nem ismerek. Szinte már a puritánságig menően csak a színésznevelés, az elemzés, a pályára segítés, a helyes útra terelés foglalkoztatta.

Mindig azt mondta soha nincs egy igazság, egy helyzetnek számtalan megoldása lehet. Semmi nem érdekelte csak az EMBER. Nem szerette a könnyű megoldásokat, lehet, hogy egy helyzetgyakorlatnak 3 hónap próba után szinte ugyanaz volt a megoldás, mint az első próbálkozásnál, de az alatt a 3 hónap alatt az alfától az ómegáig bejártunk minden lehetséges utat. Nála tisztességesebb embert nem ismerek. Óriási szerencsém volt, hogy ez a két ember tanított. Zsámbéki volt Danton, Székely Robespierre, a megkérdőjelezhetetlen.

Csak annyit szeretnék mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy azok, akik bírálják soha nem lehettek ennek a két embernek a tanítványai, mert ha ebben a kegyben részesülhettek volna, akkor tudnák, hogy sosem egy az igazság és az ember nagyszerű. Azt is tőlük tanultam, hogy a kultúra nem politikai ügy. Egy művész – legyen az táncos, zenész, énekes vagy színész – mindig mindenkinek játszik függetlenül attól, hogy a nagyérdemű sorai között milyen nemzetiségű, nemű, társadalmi helyzetű, vagy politikai beállítottságú ember ül. A kultúra mindenkié.

Én sosem voltam Székely kedvence, én Zsámbéki fia voltam azért, mert »ügyes« voltam. Székely mindig azt szerette, ha megszenvedünk valamiért. A kész »ügyes« megoldásokat sosem találta elég mélynek. Örökre hálás leszek neki ezért. A szakmámban soha nem tartanék ott, ahol tartok, ha nem ez a két mesterem lett volna, és soha nem fogom szó nélkül engedni, hogy méltatlanul bántsák őket. 

Tanárurak, még egyszer: Köszönöm.

Azt hiszem az pedig erősen jelzés értékű, hogy két ilyen MESTER már nem vállalja az oktatást a Színház – és Filmművészeti Egyetemen. Miután azt gondolom, hogy Székely Gábor nálam sokkal okosabb, ezért nem tudok pontosabb mondattal búcsúzni, mint az ő utolsó mondatával.

Akik tájékozatlanul és jogtalanul bántották »kérjenek bocsánatot, vagy szégyelljék magukat«”.