„A történet szerint a molnár és fia elindultak szamarukkal, hogy világot lássanak. A molnár ült a szamáron, a gyerek meg kutyagolt mellette. Mikor ezt a népek meglátták, megvádolták a molnárt, hogy milyen kegyetlen a szegény gyerekkel, aki fáradságosan gyalogolni kénytelen, míg ő a szamáron terpeszkedik. Nehezen viselte ezt a molnár, s felültette hát a fiát a szamárra. Ekkor a fiút kezdték gyalázni, hogy öreg apját kényszeríti fáradságos sétára, míg maga kényelmesen szamaragol. Hogy elejét vegyék a rosszmájú megjegyzéseknek felültek hát mindketten a szerencsétlen állatra. Ekkor viszont a szamarat kezdték – ez esetben joggal – sajnálni és állatkínzással vádolták őket. Ekkor fakadt ki a molnár úgy, ahogyan az idézetben áll.
A mese tanulsága nagyjából az, hogy bármit lehet kritizálni, és könnyű is, úgy, hogy nem mondjuk meg: mi lenne a helyes megoldás. Mert bármit teszünk is, az bizony érdeksérelemmel jár. Vagy a molnár, vagy a fia, vagy a szamár, bármely leosztásban, biztosan a rövidebbet fogja húzni. Az egyetlen megoldás az, ha el sem indulnak. Akkor viszont egyikük sem lát világot, pedig ez lett volna a céljuk.
A haladás mai hívei szerint viszont a dolgot úgy lehetne megoldani, hogy mindenkinek – alanyi jogon – járna egy szamár, hiszen jelenleg, igazságtalanul, szamárszegénység van. (A lakhatási-, egészségügyi- és ki tudja, még milyen szegénységen túl.) Természetesen ez hülyeség, hiszen ha mindenkinek lenne szamara, akkor például sehova sem lehetne menni a töménytelen szamártrágya miatt, továbbá nem is lenne miért világot látni, hiszen bárhova mennénk mindenütt ugyanazt látnánk: emberek próbálnak utat lapátolni maguknak a szamártrágyában.”