Csillapíthatatlan hatalomvágy

„Említette, hogy a regénye megírása előtt sokat olvasta a diktátorok életrajzait. Miért érdekli ez annyira?

Az elmúlt évtizedekben a világ számos országában újra erősödtek a diktatúrák, Afrikától Latin-Amerikáig, Ázsiától a volt szovjet tagállamokig, és a mi kelet-közép-európai régiónkban is személyi kultuszon alapuló önkényuralmak épültek ki. Ne kerülgessük Magyarországot se: az uniós csatlakozásunk idején én még azt hittem, ha lesznek is döccenők, elindultunk az európai fejlődés útján. Majd 2010-ben hatalomra került az Orbán-kormány, amely szisztematikusan bontja le, számolja föl a jogállamot. Ma pedig már lényegében mindent egyetlen ember irányít az országban, az ő akaratától függ minden.

Ehhez kell egy olyan társadalmi közeg is, amelyik támogatja vagy eltűri az önkényuralmat.

Ez így van, és ez nyilván függ az ország történelmétől, kultúrájától is. De minden emberben van hajlandóság a jóra és a rosszra egyaránt. A politika felelőssége, hogy a szolidaritást, az egymás iránti toleranciát erősíti, vagy a kirekesztést és a gyűlölködést. Nálunk az utóbbi mentalitás erősödött meg, hogy »kaparj, kurta, neked is jut«, meg hogy »mindenki annyit ér, amennyije van.« A politikus személyiségének sokkal nagyobb szerepe van a diktatúra kialakulásában, mint azt hittem volna. Ugyanakkor az is meglepő, mennyi közös jellemvonásuk van a diktátoroknak.

Kifejtené, mire gondol?

Korunk diktátorai többnyire szegény sorból jöttek, mélyről küzdötték fel magukat, magányos srácok voltak, rideg családi légkörben nőttek fel, bántalmazó apa mellett. De kutattam Napóleon, Sztálin és Hitler életét is. Napóleonnal egyáltalán nem foglalkozott az apja, Sztálint verte, szörnyen bánt vele, Hitlernél is ott volt a rendkívül kemény atya, plusz a furcsa családi titkok, ugyanis apja saját unokahúgát vette feleségül. Mindannyian fiatalon átéltek súlyos megalázásokat. Napóleon korzikaiként került a katonai akadémiára, és a francia nemesek kinézték őt maguk közül. Hitlert nem vették fel a festőakadémiára, és ő eleinte »csak« egy osztrák volt a németek között. Sztálin vidéki grúz bunkó maradt az oroszok közt. Később, szibériai száműzetése alatt, semmi nem zavarta annyira, mint az orosz értelmiségiek okoskodása. A diktátorok elit- és értelmiségellenesek. Bosszúvágy és nagyravágyás fűti őket. Gyakori, hogy fiatalkorukban ők is küzdenek a zsarnokság ellen, megszerettetik magukat a néppel, hogy azután maguk is zsarnokként uralkodjanak rajta. A bizalmatlanságuk paranoiává fokozódhat, mindenről ők akarnak dönteni, semmit nem engednek ki a kezükből. Nárcisztikusak, és tévedhetetlennek tartják magukat, minden diktátor centralizálja a hatalmát. Számukra egyedül a saját gondolkodásuk érvényes, az ő rendszerükben nincs helye másként gondolkodóknak.

Holott épp a gyengeség jele, ha valaki nem tűr ellenvéleményt.

A diktátorok a lelkük mélyén gyáva emberek, tele félelemmel. Sztálin olyan ajtók mögé zárkózott be, amelyeket kívülről nem lehetett kinyitni. Ez vezetett a halálához is, mert amikor rosszul lett, nem tudták elég gyorsan kinyitni ezeket a speciális ajtókat. Napóleon halálában is szerepe volt annak, hogy nem bízott az orvosaiban, Hitler pedig attól rettegett, hogy megmérgezik. Mindannyian örökké szerettek volna élni. Például Sztálin, Kadhafi vagy Kim Ir Szen olyan intézeteket alapítottak, ahol azt kutatták, hogyan lehetne a vezér életét meghosszabbítani.”