Orbán sikere: újabb pofon a demokráciának

„Ha az átlagpolgár el akar igazodni azon, hogy mi is történt Brüsszelben, és ehhez több forrást is igénybe akar venni, bizony nagyon hamar zavarba jön. De persze az átlagpolgár – ha már ezt a kifejezést használtam – többnyire legfeljebb egy hírforrást használ, ez alapján pedig úgy értékeli a történteket, ahogy neki azt tálalják. Ha az ország vezetőinek nyilatkozatait veszi alapul, akkor most maximálisan elégedett: megmenekült Európa – értsd: az Unió –, hiszen többen tartottak attól, hogy akár szét is eshet, a saját országa pedig ügyesen vitézkedett. Van olyan vezető, aki a nemzeti érdek érvényesülését hangsúlyozza, más hozzábiggyeszti – mint például Orbán Viktor – a nemzeti büszkeséget is.

Természetesen egy olyan válság után – (után?) –, mint amilyet a világjárvány okozott mindenképpen siker, hogy minden egyes ország extra pénzhez jut, feltétlenül az üdvözítő eredmények sorába kell emelni. Mindazonáltal épp a pénz szükségessége, a helyreállítás halaszthatatlan volta kötelezővé tette az egyezség megalkotását; nem volt olyan kormányfő, elnök, aki úgy akart volna hazautazni, hogy karját széttárja: nincs segítség, magunknak kell megoldani a válságot.

Talán csak Magyarország – Orbán Viktor – engedte meg magának, hogy a saját közönsége számára úgy nyilatkozzon: nekünk nincs szükségünk Európai Uniós hitelre, mert az adósrabszolgaságot eredményez. Mellesleg épp a szükség hozta helyzetbe az olyan politikusokat, mint a magyar miniszterelnök: a megállapodási kényszer megnövelte zsaroló potenciáljukat. Ezzel a potenciállal egyébként – többé kevésbé – mindenki igyekezett élni, ki-ki habitusa szerint. De: senki sem akarta a végletekig feszíteni a húrt, muszáj volt egy pont után mindenkinek valamelyest engedni, de lehetőleg úgy, hogy ez az engedmény ne tűnjön annak, kommunikációs szempontból használható legyen a saját siker közvetítésére. Ezért is tartott ez a csúcs majdnem – fél óra híján – történelmi hosszúsági ideig, hogy a végén felszállhasson a fehér füst.”