Nagy a baj akkor, ha a jobboldaliság és a patriotizmus mércéje az, hogy ki lát minél több szabadkőművest Trianon mögött. Nem különb ez annál, mint amikor egyes baloldali rétegek a templomosok és az Opus Dei háttérhatalmára vannak rákattanva.
Trianon titkai – kamaszként egyik meghatározó olvasmányom volt Raffay Ernő kötete. Van a polcomon pár másik, szabadkőművességről szóló munka is. Gondoltam egykor én is, hogy Trianont a szabadkőművesek okozták – aztán ugyanúgy kinőttem ebből a kamaszosan egyszerű meggyőződésből, ahogy az ember sok minden másból is kinő felnőtt, kiművelt korára.
Ettől persze még nem szerettem meg a szabadkőművességet, főleg nem a radikális francia változatát.
Ugyanakkor
– főleg nem olyan komplex eseménysorozatoknak, mint az első világháború, a Monarchia szétesése avagy Trianon.
Annak megállapítására, hogy a szabadkőművességnek mindebben mekkora szerepe volt, történészi szakmai feltáró munkára van szükség. Lehet vita arról, hogy mit mondanak a források, és van némi mozgástér az összefüggések magyarázatára.
Való igaz, hogy vannak idők, amikor a múlt egyes részleteit történészek elhallgatják – ilyen volt például a kommunizmus vagy akár a rendszerváltás utáni idők. Az is igaz, hogy a tudományban, főleg a társadalom- és bölcsésztudományokban ki tudnak alakulni olyan, személyi hálókon és ideológiákon alapuló, domináns klikkek, amelyek akár azért is megpróbálják ellehetetleníteni más világlátású személyek és értelmezések érvényesülését, hogy azt szakmaiatlannak, tudománytalannak mutassák be. Elég csak a kortárs nyugati egyetemekre vetni egy pillantást. Ott épp ez történik.
Azonban
És nincsenek politikai erők vagy társadalmi csoportosulások, amelyeknek Trianonnal kapcsolatban elemi érdekük lenne az igazság torzítása. Szó sincs arról, hogy a magyar „történészcéh” egy nagy baloldali klikk lenne, ami ráadásul direkt balos érdekek mentén torzítaná a történelem magyarázatát. Találni ilyen szerzőket is persze, de nem mondhatni, hogy ők uralják a terepet. Ráadásul vannak olyan baloldali meggyőződésű történészek is, akinek fontos a nemzet ügye. Vannak személyes és szakmai ellentétek, féltékenykedések történészkörökben is, de nincs „hálózat”, ami a hegemóniáját féltené.
Ettől még lehetnek viták, de ezen viták mentén nemzetietlennek nyilvánítani valakit badarság.
Azt ezt nem osztó kommunisták nagyrészt kihaltak, az ilyen kérdések iránt érzéketlen SZDSZ-árvák maradékai pedig nem alkotnak semmiféle domináns hálózatot.
Tőlem nem idegen a kultúrharc. Azt is tudom, hogy bevett meggyőződéseket gyakran csak kívülállók tudnak feltörni. De azért a kívülállásnak is vannak fokozatai. Történelmi ügyekben vívott kultúrharchoz például nem árt egy diploma és némi szakterületi munkálkodás, és e felvetés nem valamiféle diploma-fétis.
Tény és való, hogy vannak tudományágak, amelyekben ma Magyarországon nagyon erős a baloldali, akár a radikális baloldali túlsúly, és e területeken akár a tudományos előrejutást is megakadályozzák, ha az ember nem eléggé marxista vagy nem eléggé progresszív. Nem hozzák le cikkeit folyóiratok, nem kap fokozatokat, és így tovább. Azonban az egyetemi alapszakok többnyire nem ilyenek, és nem ilyen a történettudomány sem. Be lehet iratkozni tehát történész szakra, és elvégezni azt, mielőtt kultúrharchoz lát az ember.
A történelem és a történészek nem úgy működnek, hogy van egy jobbos és egy balos álláspont; hanem sok álláspont van, egyes álláspontok talán világnézet által is befolyásoltak, mások nem. Sok apró részletről, összefüggés-darabkákról mennek viták.
De nagy a baj akkor, ha a jobboldaliság és a patriotizmus mércéje az,
Nem különb ez annál, mint amikor egyes baloldali rétegek a templomosok és az Opus Dei háttérhatalmára vannak rákattanva.
És még nagyobb baj, ha amúgy konzervatív, nemzeti gondolkodású, magánmeggyőződésükben jobboldali történészeket is nemzetietlennek bélyegeznek csak azért, mert nem értenek egyet egy adott magyarázattal, és – történész módjára – merik árnyaltabban látni a dolgokat.
Amikor a baloldali kollégáikkal az utóbbi évtizedekben számos harcot megvívó jobboldali történészek jelentős része is aggódik amiatt – mert így van, tudom –, hogy egy kultúrharcos kívülálló szelektálja, hogy ki a jó jobboldali és ki a rossz jobboldali – vagy nem jobboldali –, évtizedes aprómunkát és tudományos teljesítményt dobva ezzel a kukába, akkor biztos, hogy az a „kultúrharc” félrement.
Horribile dictu, baloldali meggyőződésű történészek munkássága is lehet értékes, még ha nem is ért velük egyet mindenben egy jobboldali. Vannak területek, ahol szükség van kultúrharcra – vitákra pedig mindig, mindenhol.
Lenne mit tenni például nemzetközi szinten azért, hogy a hazánk előző 150 éves történelmével kapcsolatos előítéleteket, téves információkat helyre tegyük. Ennek lehetőségeit, módjait keresik is a történészek – és amikor tudnak tenni valamit, tesznek is.
Ez egy megvívásra méltó „kultúrharc”. Csak épp nem látványos. Aprómunkából áll. Sok, nagyon sok munkából. És teljesítményből.
A szerzőnek történész diplomája is van.
Amikor a Partium fővárosa választhatott: megtört vörös brigantiként, vagy méltóságát megőrizve megy román rabságba. Dr. vitéz Jánossy Gyula és a nemzeti érzelmű polgárság, ha csak rövid időre is, de visszaadta a Körös menti település becsületét, és megmentette a várost a megszállók bosszújától.
Egy vitaanyag átalakítaná az egyetem alapítványi fenntartású modelljét, teljes mértékben az európai normákhoz igazítva azt.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Orbán Viktor Gyurcsány Ferenc óta nem vett részt választási vitán, most azonban szükség lett volna rá.
De akkor mit szolgál a politika?
A brit politikai szereplők élesen elutasították az amerikai álláspont esetleges változását.
A korábbi helyettes-államtitkár elmondta, mindenképpen ezen a területen szeretne dolgozni.
Az iratok szerint K. Endre kegyelmének megadása a köztársasági elnök döntése volt, amelyet az igazságügyi miniszter ellenjegyzett.
