Heller, Nemes Nagy és az a bizonyos lukácsi gondolkodásmód

Budapesti Iskola Intézetet alapít a főváros, ami gondozza és kutathatóvá teszi Heller Ágnes és Fehér Ferenc hagyatékát – érkezett kedden a hír. „Létrejön egy olyan intézet, ami a progresszív gondolkodás, a szellemi gazdagság és a kulturális sokszínűség otthona lehet” – mondja Gy. Németh alpolgármester. „Heller Ágnes féltette a demokráciát, mindennél fontosabbnak tartotta a gondolkodás szabadságát, és egész életében aktívan részt vett a társadalmi folyamatokról szóló beszélgetésekben. A Budapesti Iskola a szabadság és a humanizmus, a diktatúra elleni küzdelem iskolája” – mondja Karácsony Gergely, hozzátéve: „bármilyen nehéz pénzügyi helyzetbe is került a főváros, vannak erkölcsi kötelességei. Ilyen kötelessége a progresszív, demokratikus hagyományt ápolni”.

Adódik a kérdés: lehet-e ezeket a mondatokat nem ironikusan olvasni?

Heller Ágnes eléggé elhasznált téma, az elmúlt évtizedekben, úgy tűnik, véglegesen megülepedtek a vele kapcsolatos vélekedések: a baloldal nemzetközi tekintélyű és jelentőségű public intellectualt látott benne, míg a jobboldalnak ő volt a kozmopolita, külföldön panaszkodó értelmiség jelképe – hogy aztán élete utolsó éveiben rajongói szűk körén kívül általánosan gúny tárgyává tegye magát közéleti ténykedésével, ami (bizonyította ezt éppen haspólós, szandál-zoknis szárszói megjelenésével vagy a politikusokat igazgató értelmiségi szerepének túljátszásával) teljesen nélkülözte az önreflexiót. 

A Heller-imázs megkövesedésében persze legfőképpen magának a filozófusnak volt felelőssége. Megelégedett a sajátos branddé váló, mediatizált „hellerágnességgel”, nem tett erőfeszítéseket, hogy oszlassa maga körül a közhelyeket, ha közhelyek voltak ezek egyáltalán. Nem tudta átlépni a saját árnyékát, végső soron azt a tényt, hogy

Először és utoljára tavaly júniusban, alig néhány héttel halála előtt láttam őt. A Három Hollóban emlékezett filozófustársával, Vajda Mihállyal Lukács Györgyre, tudósítást is írtam az eseményről. Meggyőződhettem arról, hogy igaz az, amit egyébként senki se nagyon vitatott vele kapcsolatban: ennek a lehetetlenül apróvá töpörödött, kilencvenéves vénasszonynak tényleg lenyűgöző volt a lendülete, a szellemi frissessége – érdekes ember volt, na. De pont ez a belterjességbe fúló Lukács-beszélgetés emlékeztetett arra, hogy a Heller-életmű csak a Lukács-mítosz leágazásaként lehetett érdekes a nyugati értelmiség számára, ami – s ebben Hellernek kétségtelenül igaza van, még ha elég szomorú is – Lukácsot tartja számon „A” magyar filozófusként.

Legyünk finomak: objektíve nézve azt azért elég nehéz vitatni, hogy Heller filozófusként nyújtott teljesítménye önmagában kevéssé indokolja a fényes egyetemi karrierben és a rangos díjaiban megmutatkozó nemzetközi megbecsültségét. Hellerben és a budapesti iskola tagjaiban odakint igazán Lukács, illetve a Lukácshoz való, évtizedeken át evolválódó viszonyuk volt az érdekes. Hogy 2020-ban milyen intézetalapítást indokló szellemi izgalmat, relevanciát tartogat mindez, azt hadd ne mi válaszoljuk meg.

Az említett rendezvényen az is kiderült, hogy minden szarkasztikus kiszólás és hangsúlyozott nézetkülönbség ellenére Heller és iskolatársai

„Faszcináló előadó” – mondta Heller, „apró, kedves öregember, akivel egész jól lehetett fecsegni akármiről” – mondta Vajda, s talán így is volt. Bárhogyan is bizonygatták azonban, hogy túlléptek az öregen és az izmusain, végül mégiscsak annak a Lukácsnak a képéig jutottak el, aki imádott vitatkozni, egyenesen boldog volt, ha ellentmondtak neki. „A lukácsi szellem, gondolkodásmód ott van bennünk” – jutott konklúzióra Heller. 

*

Hogy milyen volt igazából ez a lukácsi gondolkodásmód, azt egy másik, jelentőségéhez képest méltatlanul keveset emlegetett és tárgyalt Ágnes, a Nemes Nagy ragadta meg legjobban.

A minap került kezembe az interjúit, beszélgetéseit összegyűjtő kötet, ami a Jelenkor Kiadónál jelent meg (A gyufaskatulyától Prométheuszig), ebben szerepel egy 1990-es, Kelevéz Ágnes által készített interjú, ami azért fontos, mert a rendszerváltás után, de Nemes Nagy 1991-es halála előtt ez volt talán az egyetlen beszélgetés, ahol a költőnő végre szabadon eleveníthette fel a század történelmi-irodalmi sorsfordulóit, és az átalakulásra is reflektált.

mint maga is elmondja, már csak a Nyugat fiatalkori hatása nyomán is afféle polgári baloldali értékrenddel bírt, erős elvi ellenállás élt benne a totalitárius rendszerekkel szemben – a Rákosi-korban „rothadó burzsoáként” hallgatásra ítélték. 

Az interjúban beszél az újra fellángoló, szerinte teljesen értelmetlen népi-urbánus vitáról, minden megértésével együtt kemény szavakkal illetve a népieket, akik útitársként kiszolgálták a kommunista rendszert. Mint például Veres Péter, aki „az »ao«-s kiejtésével hitelesítette” a hatalmat. A mentségeket is latolgatva kitér Illyés Gyula esetére, aki az 1951-es írókongresszus után azt mondta a tanácstalan Nemes Nagynak és Lengyel Balázsnak: „A polgári író akassza föl magát!” A Kádár-rendszerben – mondja – a korábbinál is nagyobb pozícióban voltak a népiek, és „változatlanul fönntartották azt a véleményüket, hogy nincs más irányzat, mint a népi irodalom, hogy tulajdonképpen a magyar irodalom népi irodalom”. Beszél az „illyéseskedőkről” is, akikkel a hatvanas, hetvenes években tele volt az egész magyar irodalom. Szóba kerül aztán Csoóri Sándor és antiszemitának minősített kijelentései ügye: a költőnő aláírta azt a tiltakozó petíciót, amit száz értelmiségi küldött meg Göncz Árpád köztársasági elnöknek.

Nemes Nagy ugyanakkor elutasítja, hogy urbánusnak nevezzék, nem áll be egyik táborba sem. És itt adjuk át neki a szót:

Tehát én ma egyrészt nem szeretem a magyarságnak és a kereszténységnek azt a fajta demagogikus emlegetését, amiből nekem elegem volt már a Horthy-rendszer alatt is, másrészt nem szeretem a lukácsista doktrinerségeket, illetőleg iszonyatosan veszélyesnek, önkényuralomra törőnek tartom, mert hiszen a Lukács ideológiájában nem az a legveszélyesebb, hogy mit mond a típusalkotásról, hanem az, hogy ezt a tankok hátáról gépfegyverrel hirdeti. Tehát az egyeduralomra való törekvést.”

„Akik ezt a személyiséget elfogadták irányadónak a maguk számára, még akkor is – ha mint el szokták mondani, fölösleges itt neveket mondani, de úgyis tudod, hogy kikről beszélek én – el szokták mondani, hogy ők súlyos kritikával emlegetik Lukácsot, aki megfürdött a kor minden mocskában. Ha megfürdött a kor minden mocskában, akkor mitől olyan nagy-nagy ember – szeretném tudni. Mitől olyan irányadó az, amit ő az irodalomról mond? Én még azt is megengedem, hogy lehet, hogy ő kiváló filozófus, bár őszintén szólva kételyeim vannak efelől, mert egy ilyesfajta gondolkodásmód igazán érvényeset nem alkothat semmiféle szellemi területen, vagy nagyon ritkán alkothat, de mint irodalomtudós!... csodálkozva állok a hozzá nem értés ama hatalmas monumentuma előtt, ami az ő műve.”

Ő (…) fanatikus ember volt, aki az istenhit, a vallásosság fokán volt szocialista, marxista, kommunista, szadista – amit akarsz –, és ez teljesen lehetetlenné tette számára a „másság” belátását, hogy egy ma divatos politikai fordulattal fejezzem ki magamat. Tökéletesen lehetetlenné tette a megértést, a többféleség eltűrését, egy parancsuralmi rendszer volt az ő fejében, és ennek ő volt az inkvizítora. Természetesen azt szokták fölhozni mellette, hogy hiszen hányszor kellett önkritikát gyakorolnia. Igen, igen, de azért mégiscsak megmaradt…, hogy mennyire megmaradt, arra a legfőbb példa a 60-as, 70-es évek. (…) [M]eg kell nézni az ő 60-as, 70-es években írott cikkeit – most nem beszélek ezekről a nagy filozófiai miskulanciákról, hogy esztétika, meg ez, meg az, nem az én dolgom, én nehezen viselem a Lukács stílusát, ami persze nem jelenti azt, hogy nem olvastam számtalan Lukácsot, egyrészt mert muszáj volt, másrészt meg az ember tájékozódik –, hogy amit mond, az csodálatosképpen változatlan maradt.”

Idézi Lukács vélekedését André Chénier-ről, a francia forradalom alatt lefejezett költőről, akit esztétikailag becsült, mégis úgy gondolta, nem volt helytelen a kivégzése, „mert akkor az használt a forradalomnak”. „Kevés ennél cinikusabb kitétele van szellemi embernek” – mondja Nemes Nagy. Kelevéz felveti, hogy Lukács azért hatvanas években sok fiatalnak segített filozófiai műveltséget szerezni, amit a költőnő készséggel elismer, hozzáteszi viszont: „Igen ám, de ugyanakkor hátrány is volt benne, mert

miközben ők teljesen mást mondanak és mást cselekszenek, és másfelé tartanak és tartottak. Még ma is lehet látni – hogy úgy mondjam – az átvészelt lukácsizmus bizonyos jegyeit vagy jeleit rajtuk. Egy pillanatig nem rovom föl annak a fiatalnak, aki megtanulta a megtanulhatót Lukácstól, ezt a tényt. De az emberi elme rugalmassága próbájának tartom azt, hogy rájöjjön végre, hogy mi baj volt Lukáccsal. És ez – önmagában is mint egy korszakot – lezárja a lukácsizmus korszakát” – jelenti ki, megállapítva azért, hogy reménykeltő, hogy követői „ma legalább igyekeznek kibújni ebből a körből, amit ez a filozófiai és erőszakteli fanatizmus jelentett, amelynek a legprominensebb képviselője Lukács.”

„Az MDF-től engem távol tartott a fent említett népiesnek az ilyenfajta magyarázata, az SZDSZ-től távol tartott ez a fajta lukácsista beütés” – jegyzi meg.

*

S innen térjünk vissza az alaphírhez: a főváros intézetet alapít Heller Ágnes és Fehér Ferenc hagyatékának gondozására, ami a „progresszív, demokratikus hagyomány” ápolására is szolgálhat majd. Nem éppen az ízlésem szerint való dolog, az viszont önmagában nem olyan meglepő, hogy ellenzéki erősségként Budapest szellemi műhelyeket szándékozik gründolni, még ha ez Gy. Németh szájából ellenállhatatlanul viccesen is hat. Afelől viszont ne legyenek kétségeink, hogy az eszmetörténetben – ha egyáltalán – csak lukácsi viszonyultságuk miatt érdemleges „budapesti iskolán” keresztül közvetetten a Lukács-hagyomány folytonossága mellett kötelezi el magát a Gy. Németh-Karácsony-duó.

És nem kell a fárasztó bolsevikozás: valójában nem több ez, mint jelzés a baloldali értelmiségnek, jelzés, hogy nem kell visszavenni a Lukácsék által bejáratott ideologikus szűklátókörűségből, véresszájúságból, felsőbbrendűség-tudatból. Átvészelt lukácsizmus, igen. Csak a sokat emlegetett szembenézés a múlttal, az hol marad.