Félresiklott a lokomotív – Mi is történt a debreceni stadionban?

 "Az utolsó forduló utolsó mérkőzése után a csalódott hazai szurkolótábor jó része a lefújást követően beözönlött a pályára; és az ultrák közül sokan ütni, de legalábbis lökdösni kezdték a játékosokat. A jelenetsor végén a démosz a bukott hősöket látványosan, szinte rituálisan megfosztotta „páncéljuktól”, a piros-fehér viselésére érdemtelenné vált futballistákról lerángatták a mezeiket…

A csapat és a tábor kapcsolata majdnem, mint egy házasság. A sokkoló képsorok mögött nagyon fontos jelenség húzódik meg, amit nehezen érthet meg az, akinek ismeretlen fogalom a futballromantika. A kollektív emlékezet, az identitástudat és a közösséghez tartozás a legszebb, a legveszélyesebb, ambivalens értelmében a legemberibb mivoltunkat szabadítja fel. Mindezt egy olyan világban, ami ennek teljes elnyomására törekszik. A modernek számára ez biztos idejét múlt jelenség,

A szurkolók vannak a játékosokért vagy a játékosok a szurkolókért? Pont, mint egy jó kapcsolatban, a helyes válasz erre a kérdésre is az, hogy mindkét félnek szüksége van a másikra, és ezért tenniük is kell egymásért. Gyönyörű példákat ismerünk, milyen hálásak a szurkolóknak a labdarúgás súlyát tényleg értő játékosok, és milyen hűséges odaadással támogatják a legszorultabb helyzetben is a csapatot a legendás szurkolótáborok.

Nehéz jónak lenni, amikor nehéz idők járnak. Persze a fentieket sokkal könnyebb betartani, amikor siker, jólét és boldogság van. Egy fájó vereség után minden játékos kicsit nehezebben veszi rá magát, hogy lepacsizzon az utolsó szurkolóval, és sokszor a tábor is megfeledkezik az „itt nincs pfujolás, csak szurkolás” fogadalomról. Ahogy az emberi kapcsolatokat, úgy ezt a kollektív kapcsolatot is megterheli a folyamatos csalódás és kudarc. Amit tegnap láttunk Debrecenben, az ennek a kapcsolatnak a teljes kudarca volt.

A túlzott elvárások súlyos terhet jelentenek. Lassan évtizedek óta a magyar labdarúgás legnagyobb rákfenéje a média által is hergelt elégedetlenségből táplálkozó folyamatos és nyomasztó várakozás. A sport mint nemzetépítő projekt mögé beálló politikai akarat támogatása által elért jelentős fejlődést is elhomályosítja a gyűlölködésből fakadó folyamatos becsmérlés. A 2000-es évekre felfutó, hétszeres magyar bajnok, gyönyörű új stadionba költöző, az előző évben Puskás-díj-nyertest adó, egyébként „fideszes” város csapata is emiatt bukott meg, legalábbis részben.

A labdarúgás még mindig a centiméterek és tizedmásodpercek sportja.

A Loki is hatalmas elánnal érkezett az utolsó hazai meccsre, kétgyőzelmes sorozat, az utolsó hazai bajnoki, a csapat legendás játékosa, Tőzsér visszavonul, ki-ki párharc a másik kiesőjelölt Pakssal, a saját kezükben a sorsuk, ha nyernek, továbbjutnak, jön az egyenlítés a második félidő hajrájában, a győzelemért támadnak, a hosszabbítás végén ott a helyzet, kapufa, gólvonal… kifelé pattan.

Mit lehet ilyenkor tenni? Tulajdonképpen semmi mást azon kívül, amit egy házasság megmentése érdekében is tehetne az ember. Időnként emlékezteti magát arra, hogy mennyire fontos is neki a másik, és kitartó munkával, hűséggel reménykedik. Az íratlan szurkolói-játékosi erkölcsi norma így szól: „Rosszul lehet játszani, de lelketlenül sosem.” "

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.