Visszaélés

„Miféle szülő az, aki olyan politikai tüntetésekre hurcolja öt éves gyermekét, amely - mégha békésnek tűnik is - magában hordozza az erőszak lehetőségét? Az apa minden bizonnyal tudta ezt: lehetetlen, hogy ne látta volna, mi zajlik szerte az Egyesült Államokban. Miféle szülő használja a gyermekét eszközként politikai üzenetek közlésére és tanítja öt (!) évesen arra, hogy olyan politikai megnyilatkozásokat tegyen, amelyek minimum hamisnak tűnnek, rosszabb esetben pedig erőszakot is szülhetnek? És micsoda túlzott érzelmesség - ami csupán a brutalitás másik arca - engedi elhitetni ezekkel az emberekkel, hogy egy gyermek részvétele a politikai demonsrációkon inkább gyengíti, mint erősíti az üzenetet?

Világos, mit hitt az apa: egy gyermek sem lehet túl fiatal ahhoz, hogy megtanuljon neheztelni és mindezt érdemes még jól előre belesulykolni. Tény, hogy a világ igazságtalan, de az is igaz, hogy a harag az összes érzelem közül a legkevésbé konstruktív, egyben a legkevésbé összeegyeztethető a valódi boldogsággal. Bár kétségtelen, hogy a harag járhat némi savanyú kielégüléssel, mint például a személyes felelősség megszüntetése bizonyos helyzetekben. Sajnos a harag egyben azon ritka érzelmek közé tartozik, amelyek kitarthatnak egy életen át, hiszen csodálatos képességük van a folytonos és változatos önigazolásra. Csak remélni tudom, hogy az apa fellépése a tüntetésen a gyermekeivel együtt csak a pillanat hevében elkövetett hiba volt, nem a nevelési terv része.

Jogosan háborodunk föl a gyermekek részvételén a nemzetközi vagy polgárháborúkban, hiszen alig lehet elképzelni nagyobb fokú embertelenséget. A kicsi Chase felbukkanása a tüntetésen kétségtelenül más szintjét jelentette a gyermekbántalmazásnak és egy gyermek kihasználásának, mint a háború, de kétségtelenül nem rózsás a helyzet, függetlenül attól, mit gondol erről a New York Times tudósítója.”